Tűvel írva - Richter Sára kiállítása

Ezúttal ismét egy kortárs művésznő kiállítását voltam szerencsés látni, Leányfalun, az Aba-Novák Galériában. Richter Sára textilművész, elsősorban varr és hímez, másodsorban pedig mindezt vegyíti a legváltozatosabb technikákkal és felhasznált alapanyagokkal. Művészetében az anyagok mellett erős formáló erővel bír még a költészet és a betűk maguk is. Elsősorban költőktől, például Weöres Sándortól kölcsönzi a sorokat, amiket aztán kivarr, nyomatoz vagy épp ragaszt - például gyerekkorunk kedvencéből, a betűleves tésztából. Mindezt különféle elgondolásban, hol hosszú textilsávokra, hol pedig sajátos könyveinek lapjaira.
A művész és művek jobb megismerésénél segítségemre volt a galéria gazdája, Kováts Kristóf, Aba-Novák Vilmos festőművész unokája, akinek nevét maga a galéria is magán viseli. Itt azonban nem Aba-Nováktól láthatunk műveket, ha estleg valaki erre gondolt, hanem mindenféle időszakos kiállítást lehet megnézni más művészektől.

Fotó: Kováts Kristóf, Aba-Novák Galéria (weboldal, Facebook)

Richter Sára művészete alapvetően személyes szimbólumokra teszi a hangsúlyt, amiket az őt nem ismerő szemlélő a képzelőerejétől függően tud befogadni és megérteni. Sokszor használt motívumok nála az anyaság, terhesség, születés és halál, amik egy nő életének gyakorta meghatározó elemei és a mindehhez tartozó képi elemeket azonnal megértjük. A halál gyakori újrafelemlegetése viszont inkább utal egy személyes tragédiára, mintsem pusztán csak általánosságban az elmúlásra. A művésznő életében bekövetkezett közeli hozzátartozó elvesztése a lehető legsebezhetőbb életciklusban, terhessége alatt sújtotta, ami magyarázatot ad az egy helyen történtő rengeteg csontváz-és terhesség ábrázolásra. Ha belegondolunk, nincs annál nagyobb kontraszt és megmérettetés egy nő életében, mint amikor valakit elvesztünk, de egyben új életet is adunk egy gyermeknek. Ilyenkor az Élet és a Halál egymástól veszik át a stafétabotot, a kettőjük közt vívódó anya pedig nem tehet mást, csak tűr. Richter Sára helyesen döntött, amikor mindezt a végletességet a művészet nyelvére is megpróbálta lefordítani, egyszerre nagyon személyes és egyben üzenni akaró munkáival.

Fotó: Kováts Kristóf, Aba-Novák Galéria (weboldal, Facebook)

A kiállítás kedvelt darabjai a textilből készült könyvecskék, amik egy-egy versrészlethez adnak vizuális körítést. Maguk a könyvlapok is textilből készültek, a borítóra, a lapokra és a hátoldalra általában valamilyen kisebb tárgyat varrt a művésznő. Pénzérmék, kulcsok, kődarabok, fémlemezek, csontok, de még szivacsdarabok is díszítőelemként szolgálnak ezeken a darabokon. Kicsit olyan ez, mintha otthon keresgélnénk a fiókban, hogy milyen haszontalannak tűnő holmikba lehetne új életet lehelni, ami bizonyára gyakran megfordulhat a sokgyerekes anyák fejében, miközben a gyerekekkel vannak otthon. Eredetileg maguk a kis könyvek is a művésznő gyerekei miatt születtek meg, majd ezután kezdek külön életet élni és egyre inkább lettek Richter Sára talán legkifejezőbb művei.

Még a könyves részleghez tartozik ez az ABC is, ami Weöres Sándor azonos című művét "könyvesíti" meg:

Nekem itt eszembejutott az is, hogy a művésznő vajon mi alapján párosította a színeket a betűkhöz? Szinesztéziának hívják ugyanis, amikor betűkhöz, számokhoz vagy akár hangokhoz színeket párosítunk. Én gyerekkorom óta előszeretettel művelem ezt, már ha ez tudatos. Nálam például az A betű kék az O pedig citromsárga és ha látom, hogy másoknál máshogy van a "leosztás", némileg meglepődöm, mintha ezek nagyon erősen kötött dolgok lennének. No azért nem akadtam fenn azon túlságosan, hogy Richter Sára máshogy párosította a színeket, így is élvezetes volt ezeket a tenyérnyi munkákat forgatni!

Helyet kaptak a könyvek és a hosszú sávok mellett még falikép, vagy épp függönyszerű munkák is, az utóbbi sok kisebb képből lett összevarrva. Különösen látványos, hogy egy-egy ilyen részben portréfotókat látni, amik egy speciális fóliára nyomtatva rávasalhatók a textilre. Minden arcon látszik, hogy gazdáik a távoli múltban éltek és haltak meg, némelyik kép már annyira kopott vagy hiányos, hogy a rajtuk látható arcok szinte kísértetszerűvé válnak, számomra némelyik eltűnő félben lévő fej egészen félelmetesen hatott. Az arcok közt pedig újabb szimbólumok kaptak helyet, amik a halál-motívumok mellett utalnak olyan emberi és pozitív tényezőkre is, mint a barátság vagy a születés. Nekem ez a munka volt talán a kedvenc a kiállításról, egészen szokatlan módja a múlt és halottak fölötti megemlékezésnek.

Összegezve a látottakat, a textilek egy nagyon meghitt és feminin, de egyben sötét és letargikus érzésvilágot mutatnak be gyakran meghökkentően lényegretörően, sokat mesélve ezzel egy többgyerekes anya kavargó gondolatairól és érzéseiről.

Koleszár Kata kiállítása

A legutóbbi vernisszázs, amin felbukkantam, Koleszár Kata 4. éves Képzős festőszakos kiállítása volt a Fészek Művészklubban. Számomra azért is volt jelentős ez az esemény, mert Kata személyében egy volt Kisképzős osztálytársamat is tisztelhetem. Akkor ő még ötvös volt, én pedig keramikus. Mint az utólag kiderült, őt mindig is a festészet vonzotta és végül rátalált saját művészetére, most pedig már kicsiny, de számára minden bizonnyal sok előkészültetet és munkát igénylő kiállítását nyithatta meg. Néhányan eljöttünk az osztálytársak közül is, ez külön élmény volt a számomra, hiszen évek óta nem láttam őket és a kiállítás apropóján, ha még csak rövid időre is, de elbeszélgethettünk kicsit.

No de át is térnék Katára és a képeire! A kis kerek teremben 5 festmény kapott helyet, közepes- illetve nagyobb méretűek. Egy belső térben álló magányos kádat leszámítva (ami még korábbi munkája) a képek személyes ihletésűek, Kata gyerekkorát idézik fel, a panelben eltöltött éveket, vagy éppen a nagymamát. Ahogy az a megnyitó szövegében elhangzott, Kata eleinte építészeti elemek, főleg lépcsők ábrázolásán dolgozott, a térben lévő emberek ekkor még nem kaptak különösebb hangsúlyt a művészetében. Majd fokozatosan kerültek az előtérbe, ezzel az egészen addig taglalt építészeti problematikákat szószerint háttérbe - a kép hátterébe - helyezte. A kiállításon látható képeken többféle viszonylatban jelenik meg a kapcsolat az ember és az épület közt, van, ahol a panelházaknak csak az egyszerű sziluettje dereng fel a háttérben és van, ahol a kép szerves része az épület, s mintha maga a nagymama próbálná építgetni. Tehát a nagymama, aki 3 képen is felbukkan, a kulcsfigura szerepét tölti be, ám hagy maga után némi rejtélyt is, hiszen arca és kezei homályba borulnak, leginkább virág mintás otthonkája az, ami sejteti, hogy kihez van dolga a szemlélőnek. Az arc vagy a végtagok elmosása, nélkülözése minden művésznél, aki él velük, mindig más és más jelentéssel bír, Kata esetében ez az emlékezésre, a gyerekkorból megragadt emlékképek "állagára" utal, amikor gyakran konkrét arcokat már nem tudunk felidézni, inkább szeretteink karizmáját, kezének érdes tapintását vagy hangját. Az egyre nehézkesebb emlékezésben pedig befolyásoló tényező lehet egy-egy megmaradt fénykép is.

Bennem megfogalmazódott a kérdés, hogy miként törtek fel belőle ezek az emlékek olyan erővel, hogy művészetét is komolyan elkezdték befolyásolni a témaválasztás terén, ám a megnyitó alatt valahogy elfelejtettem szavakba önteni a kérdésem. Így itt már csak magamból indulhatok ki, mert jómagam is zsenge korom ellenére igencsak szeretek nosztalgiázni és Katával közös elem a panelházban eltöltött gyerekkor, ami ezek szerint éppolyan meghatározó és karakteres élmény lehet a gyökereinket keresve, mint egy falun eltöltött gyerekkor vagy a sötét, gangos bérházakban leélt évek. Én nem láttam nyomát negatív ellenérzéseknek vagy komorságnak Kata képein a panelházakat illetően, ami szintén egyezik az én általam megélt panelévekkel, noha hányan és hányan gondolják élhetetlennek a szocialista betonkockákat! Nekünk ezek mégis a gondtalan(?) gyermekkor színterei voltak.
Én a részemről kíváncsi vagyok, hogy Kata továbbviszi-e a fiatalkorával és panelekkel kapcsolatos élményeit, engem személy szerint nagyon érdekelne. Gyerekkori emlékekből építkezni olyan, mint megfogni valami folyton változót, mert emlékeink idővel egyre jobban megfakulnak vagy torzulnak és hacsak nem támaszkodunk fotók és videók segítségére, természetes emlékképeink mindig egy kicsit máshog, vagy más fényben fogják feltüntetni ugyanazokat a mozzanatokat.

Végül pedig kiemelném az én kedvencemet, a házak közt "matató" nagymamát, aki mögött egy elképesztően szemet vonzó türkiz háttér világít. Tetszik ez a szín és az, hogy ilyen közvetlen az ember és az épület viszonya, ám mégsem a megszokott módon (pl. enteriőr), hanem teljesen kifordítva. Fantáziám tovább engedve azt is meg mertem kockáztatni, hogy a nagymama, aki olyan, mintha egy babaházzal játszana, talán maga lenne egyben a gyerekkori Kata? :) No persze ezt már lehet, hogy csak az asszociációk és a csapongó fantáziám láttatták velem...

Én drukkolok Katának, hogy még sok ilyen kiállításon vehessünk részt! Csak így tovább!

Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész kiállítása

A minap a Forrás Galériában jártam, ahol egy kicsi, de annál érdekesebb kiállítást lestem meg. Orosz István művészetével első ízben az animációin keresztül találkoztam, amik rendkívül precíz, grafikus rajzosságuknak köszönhetően ugyanolyan izgalmasan tudták körüljárni a művész által oly nagyon kedvelt optikai, szembecsapós játékok világát, mint állóképei. A vizuális megtévesztésekkel való játszadozás azt hiszem sosem válik unalmassá és ehhez még műértőnek sem kell lenni, hogy egy-egy ilyen képen elmerengjünk. Ahhoz azonban, hogy ezeket a lehetetlen tereket és formákat hitelesen lehessen megjeleníteni a művész részéről, nem hátrány egy sebészi pontossággal dolgozó grafikus kéz és mély geometriai, illetve optikai ismeretek birtoklása, mindemellett kell ide a képzelőerő is, hogy az ember fejében masszívan rögzült képeket és térszervezési szabályokat ki lehessen mozdítani a sarkaiból, ezzel egyfajta új valóságot téve a néző elé.

Ezek a képek tehát gondolkodásra késztetnek mind a művész, mind a néző részéről. Az ember alapvető, tudatalatti képessége, hogy még egy kenyérdarabban is képes meglátni egy emberi arcot, a szaggatott vonallal jelzett irányokat pedig gond nélkül ki tudjuk egészíteni egy elképzelt, folytonos vonallá. Egy kiforgatott építészeti elem láttán is beindul bennünk valami mélyen gyökerező automatika és megpróbáljuk összeilleszteni a látott furcsaságokat. Példának okán itt van máris ez a kép, a kiállítás egyik kiemelt darabja (nagyobb felbontásban itt):

Sarokház az Andrássy út és a Népköztársaság útja keresztezésében

Máris két furcsasággal kezd megküzdeni az agyunk, miután rájön, hogy a a képen mégsem egészen egy egyszerű sarokház képe látható, mint ahogy azt a cím olyan profán mód elbeszéli, konkrét utcaneveket is megadva. Egyfelől felmerül a kérdés, hogy ez most egy belső, vagy külső tér sarka és hogy lentről, avagy fentről nézünk-e? Választ nem igen érdemes keresni, hiszen akárhányszor futtatjuk végig becsapott szemeink, ez a tér ugyanolyan kifordított marad, ám megeshet, hogy az ember az egyik eshetőséghez érzi majd magát közelebb, mint ahogy a pohár is lehet félig üres, vagy félig teli. Hosszabb nézelődés után pedig már egészen szédítően hat az, hogy nem tudjuk térben elhelyezni a látottakat, tekintetünk szüntelenül cikázni kezd a végletek közt és valahol az átmeneti részeknél próbálja kitalálni, hogy hol is "romlott el" az épület. Ami számomra bámulatos az összes ilyen jellegű műnél, hogy bár az irányok teljesen ki vannak facsarva, tehát a valóságban nem létezhetnének, mégis geometriai szempontokból megállnak a lábukon. Élesen elváló kapcsolódási pont tulajdonképpen nincs is, a finom átmenet, ami a két véglet közt húzódik, tökéletesen odaillik, nem árulkodik arról, hogy a vonalak már egészen más térmélységet akarnak megjeleníteni.

Ez a játékosság halad végig az egész kiállításon, javarészt építészeti elemeken keresztül variálva a problematikát. Mivel Orosz István számtalan más témát is kivesézett a művein keresztül, így a kis belvárosi galéria megpróbált csak az építészeti elemekkel kapcsolatos képeinek krémjét bemutatni. A fentebb bemutatott sarokházon kívül elsősorban egymásba fonódó furcsa falakat lehetett itt szemügyre venni, köztük egy-egy fadeszkákból kirakott geometrikus alakzattal.

A Fal V.

Egy másik, méltán ámulatbaejtő trükköt is felvonultat a kiállítás, méghozzá az anamorfózist:

A sugaras irányban eltorzított kép hengeres tökürben való "előhívása" szintén kedvelt, régi játék és megalkotása nagyon hasonlatos ahhoz, amit magam is kipróbáltam Kisképzős éveim alatt és leghíresebb példája Hans Holbein: Követek c. képén látható. Az alul, középre rakott furcsa, nyújtott valami oldalról szemlélve ugyanis így néz ki. Mindkét kép létrehozásának módja az, hogy az eredeti, arányos rajzot első lépésben benégyzethálózzuk. Majd ezt vesszük alapul az új, eltorzított képhez is, legyen az akár vízszintesen elnyújtott vagy köralakú, a lényeg, hogy az eredeti rajzunk négyzetrácsaiban látható kisebb egységeket másoljuk át az új, torzított párjukba, annak arányait és viszonyrendszerét véve alapul. Talán nehéz is ezt szóban elmagyarázni, de a kiállításon látható egyik képes magyarázat könnyen letisztáz majd mindent, tessék megnézni és akkor kiderül a titok! ;)

A galéria emeletén már csak néhány kép várt, ott leginkább az a bizonyos szaggatott vonallal kapcsolatos jelenség nézhető meg, amire a bejegyzés elején utaltam. Egyszerű vonalak helyett azonban oszlopcsarnokok közt elvesző, folytonossági hiányokkal küzdő rinocéroszok várnak minket. Igen, érdekes párosítás, de a játékot így is remekül bemutatja az itt-ott eltűnő, majd különféle térmélységekben előbukkanó állat teste. Végül pedig egy kicsiny, geometriai és optikai bravúrozás szempontjából szinte már-már ártatlan képecske néz szembe velünk, egy egyszerű csiga, alatta az aranymetszés szabályait néhány vonallal megjelenítő rajz.

Akit érdekel ez a fajta művészet, tudom ajánlani még a holland M. C. Escher munkáit is, a képkeresőbe beütve további "vizuális játszótereket" dob ki az automata. Orosz Istvánnal kapcsolatban pedig melegen ajánlom az animációinak megtekintését is, talán egyik leghíresebb ezek közül az 1989-es Vigyázat, lépcső!