Feldolgozás alatt - Grafikák a Csernus-hagyatékból / James Ensor - Válogatás a KBC Bank Művészeti Gyűjteményéből

A címek és alcímek hosszú sora két kiállítás egy napon és egy helyen való megnyitására utal, ami a KOGART Házban került megrendezésre tegnap este. Akik ismernek valamennyire, tudják, hogy a KOGART Galéria festménybecsüs képzésére járok éppen, így a csoport meghívása evidens volt, mi pedig egész szép számban meg is jelentünk az eseményen. Részemről azért sem volt kérdéses a dolog, mert Csernus Tibor az utóbbi években egyik kedvenc hazai művészemmé nőtte ki magát, aki ugyan 1964-től haláláig Párizsban alkotott, de ettől természetes ő még nekünk magyar (és gondolom a franciáknak is). A másik most nyíló időszakos kiállítás pedig a belga expresszionista, James Ensor karakteres művészetét mutatja be, s magán a megnyitón részt vett a műgyűjtői tevékenységet is folytató belga KBC bank vezérigazgatója, illetve a belga nagykövet is.

Kezdeném először a Csernus Tibor hagyatékot feldolgozó kiállítással, aminek a különlegessége abban áll, hogy valóban egy feldolgozás alatt álló életműből lett összeállítva a KOGART Házban most látható kollekció. Vagyis a tevékenység ma is tart és a bő 4 éve elhunyt festőművész 900 művének, többek között olajfestményeinek, pasztell-és akvarell vázlatainak restaurálása, katalogizálása és elrendezése még ma is folyik. Így a kiállítás elsősorban az újonnan megkerült vázlatokra koncentrált, amit eddig a nagyérdemű nem láthatott. Számomra ez is adott egy plusz izgalmat, hogy úgymond fiókokból összegyűjtögetett munkákat lehetett látni a festőtől. Ez azonban meg is nehezíti a helyzetem, mert illusztrációként csak kevés példát tudok majd felhozni, a képek pedig vázlat mivoltuk miatt cím nélkül állnak. Itt most szinte kivétel nélkül a realisztikus, vagy ahogy még címkézni szokták: ál-akadémista és neobarokk stílusú munkáit lehet látni, tehát a korábbi, expresszívebb képei (amikkel megszerettem annak idején a munkásságát), itt most nem kaptak helyet. És amik felkerültek a falakra azok is túlnyomórészt vázlatok, félkész munkák, de ahogy azt ifjú művésztanonc éveim alatt megtanultam, egy rajznak vagy festménynek mindig a maga módján teljesnek kell lennie, bármelyik fázisban is hagyjuk abba a munkát. Azt hiszem ez az alapvetés Csernus pasztell és akvarell vázlatain kitűnően megvalósult.

A túlnyomórészt meztelen női testek gyakran egy-egy páratlanul élénk színfolt közé elhelyezve mindent elmondtak az emberi testről, anélkül, hogy megkívántak volna további finomítgatást, vagy minden részlet aprólékos kidolgozását.
A képek mellett időnként feltűnő magyarázatokból megtudhatjuk, hogy hogyan is történik egy életmű feldolgozása és miképpen történik Csernus Tibor esetében a restaurálás. A művész műtermében talált pasztellrajzok jelenthettek némi kihívást, ugyanis a művész nem fixálta le a képeket, így a finom, porszerű anyag elkenődött az egymás hátára dobált papírhalmok közt. A restaurálás alatt természetesen megtörtént az utólagos fixálás, a lapok paszpartut és keretet is kaptak, az eddig elkészült munkák pedig mehettek is a kiállításra.

Az egylégterű kiállítóterem egyik végében diavetítést is lehetett látni, ami pedig a festő munkamódszereibe engedett betekintést. Mint sok más huszadik századi realizmusra tökervő művész, ő is nagy számban dolgozott saját maga által készített fényképek, diák és újságok képes illusztrációi alapján. A kiállításon egyébként kettő (ha jól emlékszem a mennyiségre) nagyobb olajfestménye is ki lett állítva. Érdemes megnézni hát ezt a kiállítást, ismét egy olyan anyag ez, amit a nagyfokú valósághűség miatt nem nehéz befogadni és adalékként megtudhatunk valamit a restaurátorok és művészettörténészek háttérmunkájáról is.


James Ensor munkáit bemutató másik kiállítás pedig egy különálló szekció, nem kapcsolódik tematikájában Csernus Tiborhoz. Ám mivel egy fontos nemzetközi művészről van szó, érdemes egy emelettel feljebb is menni, ahol a belga modern festő néhány festménye, de túlnyomórészt rajzai és nyomatai lettek kiállítva. Azért írtam ilyen sejtelmesen, hogy James Ensor egy modern festő volt, mert igazán nem lehet beskatulyázni, de a szakma őt is azok közé sorolja, akik nagy hatással voltak a XX. századi modern irányzatok életre hívásában, elsősorban az expresszionizmusra. Festői világa teljesen egyedi volt, maszkok, csontvázak és allegorikus alakok alkották a magvát, ami a művész részéről egyfajta lenyomatai voltak a szorongásának és túlnyomórészt magányban eltöltött, hosszú életének.

James Ensor: Pierrot és csontváz

Sokféle hatást lehet felfedezni a képeket látva, a groteszk, karikatúra szerű alakok hömpölygő tömege akár Hieronymus Bosch-t is eszünkbe juttathatja, de a kortárs Van Gogh is megtette hatását a belga művészre. A modern emberre oly nagyon jellemző szorongás mindkettőjükből előhívta azt a képi-és téma világot, amivel ma azonosítjuk őket. James Ensor esetében ez sokkal inkább a társadalom gúnyolásáról szólt olyan elévülhetetlen szimbólumokkal, mint amilyen a hét főbűn, a betegségek vagy a köztünk járkáló Halál.

James Ensor: A halál uralkodik a hét főbűn felett

Talán itt lehetett volna egy picivel több festmény, mert a nyomatok nagyon apróak, így aki a "méret a lényeg" elv alapján járja a kiállításokat, talán hiányolni fog itt valamit. Azért ez így is nagyszerű lehetőség az expresszív irányzatok kedvelőinek, mert James Esnort sem látni itt minden nap...

El Grecótól Rippl-Rónaiig

Legutóbbi célpontom ezúttal a múzeumok nagyágyújának számító Szépművészeti Múzeum volt, ahol a város szerte széles körben hírdetett El Grecótól Rippl-Rónaiig című kiállítást néztem meg egy kedves barátom társaságában. A plakátokra csak éppenhogy rápillantva, az emberben jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ugyan hol a közös találkozási pont El Greco (1541-1614) és Rippl-Rónai József (1861-1927) festményei között? Nos nem máshol, mint egy közös mecénás és műgyűjtő, Nemes Marcell személyében.

Rippl-Rónai József: Nemes Marcell portréja

Nemes Marcell ugyan a plakát alcímében is meg volt említve, azonban személyes vaksiságom miatt eltartott egy ideig, mire erre magam is rájöttem és értelmet leltem a két, viszonylag kevés kapcsolódási ponttal rendelkező festőgéniusz közti "rokonságban". Aki tehát szeretne ellátogatni erre a kiállításra, az készüljön fel arra, hogy a gótikus szárnyasoltártól kezdve a holland csendéleteken át Oskar Kokoschkáig mindenféle művész képével összetalálkozhat a termeket járva. A bányavállalkozásból meggazdagodott Nemes Marcell ugyanis szemmel láthatóan nem volt válogatós típus, ha műgyűjtésről volt szó. Rég feledésbe merült, több száz éves képektől kezdve az éppen akkoriban (XX. század elején) alkotó modern festőkig bezárólag igen sok művészt pártolt és vásárolta fel a képeiket olyan nagy számban, hogy ahhoz már több külföldi, többek közt egy hatalmas müncheni kastélyt is meg kellett vennie Nemesnek, hogy legyen hol tárolnia azokat.

No de nem szaladnék így előre, essen szó legelőször Nemes Marcellról, aki tulajdonképpen az egész kiállítás központi figurája annak ellenére, hogy nem művészként, hanem műgyűjtőként van jelen a tematikában. A kiállítás végig a személyére helyezi a hangsúlyt, így az egyes termeket járva mindig arról kaphatunk további információkat, hogy milyen képe(ke)t miért gyűjtött, mikor vette őket, hol cserélte el és mire, vagy éppen miért volt kénytelen túladni rajtuk, mivel a nagyszabású költekezéseit egy idő után nem tudta már finanszírozni, így végtére is az egész giganikus gyűjtemény szépen széthullott. Életrajzi adatokat most nem másolnék be ide, inkább a kiállítás alatt számomra legérdekesebb mozzanatokat összegezném vele kapcsolatban: Nemes Marcell műgyűjtői tevékenységét nagyjából 1904-től kezdve lehet nyomon követni és az ezt követő 1-2 évtizedben halmozta fel hatalmas méretű képgyűjteményét, amihez még egy sor antik, főleg görög váza is hozzájött, illetve kárpitok, bútorok és még sokminden más. De azzal is eldicsekedhetett, hogy Magyarországon elsők közt rendelkezett Picasso művel és igencsak bőkezűen adományozott a még frissen épült Szépművészeti Múzeumnak is.
De nem tudok elmenni amellett a kis ravasz, fondorlatos cselekedete mellett, mikor egy alkalommal (ha jól emlékszem, ebből tényleg csak egy volt) pénzért adta el egy művét a már említett múzeumnak. Később viszont szerette volna, ha továbbra is bőkezű adományozóként tartották volna őt számon, így inkább kifizette a festmény árát, hogy azt mondhassa, ajándékba adta. A barátom és az én arcomra is mosolyt csalt ez a kis trükkösködés, de hát szó mi szó, tényleg sokat segített a Szépművészetinek azért, hogy megalapozza a gyűjteményét, így nyugodt szívvel mondhatjuk: spongya rá!

Tulajdonképpen Nemes Marcell műgyűjtését szinte lehetetlen lenne minden részletbe menően kifejteni, annyira bonyolult volt, hogy mikor mit vett, hol, kivel cserélte és hogy vált meg tőle, hogy ezt a magam részéről nem is ragoznám itt tovább, inkább át is ugranék a gyűjtemény El Greco szekciójába, ami azt hiszem sokakat izgat, hiszen egy igen nagy névről van szó. Még mielőtt lelepleződött volna a nagy titok, hogy hogyan is tudott egy magyar ilyen könnyedén El Grecókat halmozni, bennem már meg is fogalmazódott az a sejtés, miszerint ennek oka csakis az lehetett, hogy Nemes idejében (tehát nagyjából 100 éve) a világhírű manierista festő még egyáltalán nem volt akkora nagy név. És igazam is lett, Nemes Marcell egyfajta újrafelfedezője lett El Grecónak, ami persze biztos sarkítás, de tény, hogy ma már kissé nehezebben menne a görög származású festő képeinek ötösével való gyűjtése, mint egy évszázada. Számszerint nem tudom pontosan, hágy El Greco mű van most itt kiállítva, de három jelentős festménye is megtekinthető, mégpedig a Krisztus az Olajfák hegyén, a Krisztust megfosztják ruháitól és a Bűnbánó Magdolna című képek (lentebb láthatók, sorrendben):

El Greco mellett nem tudok úgy elmenni, hogy ne írjam le, én miért is kedvelem, mert tény és való, hogy egyáltalán nem hagynak hidegen az ő képei sem, noha a manierizmus a maga nyakatekertségével viszonylag nehezebben ragad el. A művészettörténetben kevésbbé jártasaknak írnám le, hogy a manierizmus egyfajta átmenet volt a reneszánszból a barokkba, a szó a "manír" kifejezésből eredeztethető modorossága okán, ami elsősorban a komponálás kötöttségének felbomlásában, arányaikban torzuló alakokban és gyakran furcsa hatást keltő, túlzsúfolt jelenetekben és kompozíciókban jelenik meg. El Greco még ezen belül is egészen egyedi képi világgal bírt, néhol olyan expresszíven jelenített meg, hogy azt akár egy XX. századi festményen sem találnánk furcsának. Mint ahogy Rembrandt színe a barna, Van Gogh-é a sárga volt, úgy El Greco is szívesen használt néhány rá jellemző árnyalatot, mint például egy egészen harsány fűzöldet, amiről sajnos nem igen találtam értelmes replikát az interneten, de talán ide kattintva lehet látni egy ilyen tipikus El Grecós színvilágot, amit én különösen kedvelek.

A gyűjteményben szépszerivel szerepeltek XVII. századi holland csendélet festők képei is, például Abraham van Beyeren halakat ábrázoló csendélete, ahol a festő még némi rákász-halász életképet és becsempészett a háttérbe:

Nemes Marcell a modern irányzatokat is éppúgy kedvelte, mint a realisztikus csendéleteket vagy a szentképeket, erre utalhat az a tény, hogy Picasso képet is vásárolt, mint ahogy azt már említettem feljebb. Az osztrák Oskar Kokoschka még egy portrét is készített a mecénásról, aki azonban nem éppen volt elégedett az elkészült művel...

Oskar Kokoschka: Nemes Marcell portréja

A külföldiek mellett pedig tekintélyes mennyiségű magyar festményt is birtokolt Nemes: Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Vaszary János, Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly, Kernstok Károly, Márffy Ödön, de még Mányoki Ádám híres II. Rákóczi Ferenc portréja is látható volt, hogy csak néhányat említsek a hosszú sorból.

Szinyei Merse Pál: Műterem

Mindent összegezve Nemes Marcell műgyűjtői és mecénási tevékenysége valóban monumentálisnak tekinthető. Feledésbe merült művek és művészek kerültek újra rivaldafénybe, szányaikat bontogató fiatal festők kaptak rajta keresztül támogatást, míg a Szépművészeti Múzeum is gyarapodhatott tekintélyes pénzösszegekkel és nem egy értékes művel. Egyetlen baj csak az, hogy az 1930-as évekre a gyűjtemény szinte teljesen szétesett, elkerült Nemestől, így nem is volt olyan egyszerű feladat rekonstruálni az eredei anyagnak legalább ezt a "kis" részét.
A kiállítás elsősorban azoknak lehet igazán érdekes, akik hozzám hasonlóan nem túl válogatósak stílusok terén és képesek a nagy csindradattával beharangozott művek közti "töltelékanyagot" is élvezettel megnézni és megpróbálni megfejteni azt, vajon mi hajthat egy műgyűjtőt, mikor egy ilyen sokszínű gyűjteményt próbál összehozni, bővítgetni...