Hősök, királyok, szentek

A Magyar Nemzeti Galéria új kiállításának úgy gondolom nem várt (negatív?) reklámot hozott a jelenlegi politikai atmoszféra és a néhány napja a kiállítás előtt gyülekező tüntetők tábora. Mielőtt ezen a ponton bármiféle irányba való fordulást várna tőlem a kedves Olvasó, már az elején megjegyezném, hogy a kiállítás ominózus részlege, amelyben kortárs művészek próbáltak reflektálni a magyar történelem eseményeire, nos ezt a kiállítást időhiány miatt nem tudtam már megnézni, így szerencsémre legyen mondva, de feldolgozandó élmények híján mentesülök az ítélkezés terhe alól. A továbbiakban sem foglalkoznék a kiállítást illetően aktuálpolitikával, mint ahogy azt más vonatkozásban sem teszem, így máris áttérnék magára a "nem kortárs" részlegre, ahol ellenben sok népszerű munkával lehet találkozni, egy helyen összeszedve.

Azért írom, hogy egy helyen, mert külön-külön azt hiszem sokunknak volt szerencséje már az Egri nőkhöz Székely Bertalantól vagy Madarász Viktor, esetleg Benczúr Gyula ismert képeihez, de Borsos József Nemzetőrével is sokadjára futhatott össze a pesti múzeumokat járó műkedvelő. Ha máshol nem, szinte minden valamire való általános-és középiskolai könyvben felbukkannak ezek a festmények, mint illusztrációk. Éppen ezért a kiállítás legfontosabb célközönségének én inkább a kisiskolásokat jelölném meg, akik most kezdenek a történelemben elmélyülni és mindehhez egy könnyen emészthető, látványos képtáron át szeretnének közelebb kerülni. Nekünk, felnőtteknek egyéni ízlés alapján mérve lehet skálázni, hogy a romantikus, történelmi festészet mennyire áll közel a szívünkhöz, hogy ki miért nézi meg ezt a kiállítást. Ezen a ponton kikerülhetetlenül személyeskedésbe kell, hogy fulladjak, mivel ez a típusú festészet valójában kevésbé áll hozzám közel (családi program keretében látogattam el a kiállításra). De mint a művészet általános pártolója, mélyen fejet hajtok romantikus festőink előtt is. Kedvenc még így is akad, nevezetesen Madarász Viktor, akit a stílus legeredetibb képviselőjének tartok. Szerencsére bőven van tőle itt kép, méghozzá a legismertebb munkái, így ennek kifejezetten örültem, hogy volt szerencsém élőben is látni a legjobbjait.

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása

De nem mélyülnék még el ennyire a részletekben, hiszen magának a kiállításnak a felépítéséről még nem ejtettem szót. Az egyes termek képanyagát igyekeztek történelmi koronként elrendezni: török idők, reformkor, vagy épp a Hunyadiak. A festmények mellett a témához köthető szobrokkal, leginkább mellszobrokkal is lehet találkozni (például Izsó Miklós vagy Ferenczy István műveivel). Az egyes termek falán pedig a témához leginkább illő Himnusz és Szózat részletek olvashatóak. Egy kisebb teremben kapott helyet a Himnusz kéziratának másolata, eredeti, Mária Terézia kora béli dokumentumok, a Szózathoz készült kották és a több száz éves Magyarország térképek. Egyedül az volt zavaró az elrendezésben, ahogy a termek kissé talán követhetetlenül voltak elszórva, én legalábbis némi felesleges bolyongásra kényszerültem, de nem kizárt, hogy ez pusztán személyes észrevétel. Hibaként viszont mindenképpen felróható, hogy Vastagh György Széchenyi Istvánt ábrázoló festménye mellől teljes egészében hiányzott a névtábla (vagy ha mégis volt, arra mi nem bukkantunk rá...).

Vastagh György: Széchenyi István

Mindenképpen érdemes a termeket járva elgondolkodni azon, hogy a festmények milyen kor szülöttei is, ugyanis elsősorban ezen keresztül kapunk képet a még régebbi múlt eseményeiről és így arról a jelenről is, amiben a képek készültek. Ez a jelenség mindig is megfigyelhető volt a művészetben és később még a film feltalálásával sem tűnt el teljesen. Hogy egy közismert példát mondjak, A tizedes meg a többiek című 1965-ös magyar film bár a második világháború végnapjait próbálta komédiába csomagolva bemutatni, mégis nekem többet mesélt 1965-ről, a forradalom utáni kemény évekről és az élénk szovjet propagandáról.

A kis kitérő után vissza is kanyarodnék a kiállítás képeihez. Hogy miért is vagyunk kénytelenek 100-150 éves képekből megtudni a régmúlt nagy eseményeit? Ennek több oka is van, az egyik, hogy a török pusztítás és uralom miatt nyugathoz képest kevesebb kiindulási pontot adó festményünk maradt fenn a XVII. századból és az azt megelőző korokból. De ennél sokkal fontosabb tényező volt maga a XIX. századi Magyarország helyzete. Számos történelmi esemény hatott akkoriban a magyarságra, aminek fényében (vagy épp árnyékában) fontos lett feleleveníti a múlt dicsőségeit vagy tragédiáit és történelmünk nagy alakjait. A skála igen szélessé vált, a dicsőbb múltat csöndben sirató hangulattól kezdve a Milleniumra készülő hazafias büszkeségig. Itt pedig elváltak az utak, hogy ki miképpen tudta saját vízióit a múlttal vegyítve vászonra vinni. Míg Benczúr Gyula és Székely Bertalan gyakorta élt teátrális tömegjelenetekkel, addig Madarász Viktor festményei sokkal nyugodtabbak és életkép-szerűbbek lettek, kevesebb alakkal. És pont ez az, ami miatt felé húz a szívem, mert az a fajta letisztultság, ami a képeit jellemzi, nálam többet tud a témákhoz hozzáadni, mint a túlfokozott drámaiság.

Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben

Székely Bertalan: Egri nők

A végén megemlíteném a kiállítás egyik nagy attrakcióját, a hatalmas méretű Honfoglalás című pannót Munkácsy Mihálytól. Nem csak a téma, a kép mérete és egyik legnagyobb festőnk neve adta meg a kellő reklámot, hanem az a tény is, hogy ez a festmény már nagyon rég volt kiállítva a nagyközönség előtt, ideje nagy részében az Országházban állt - ahova eredetileg is szánták.

Munkácsy Mihály: Honfoglalás (részlet)

Hiába az ujjongás, a kép mégis könnyen ellentmondások és kérdések célpontja lehet. Tudván, hogy Munkácsy nem igen festett magyar történelmi képeket, ezért én úgy éreztem, ezen a késői munkáján nem is tudott ehhez a témához igazán többet hozzáadni. Amint az ember elolvassa a képhez tartozó leírást és rájön, hogy számos, Munkácsy korából származó ismert személy van elrejtve a kép jobb oldalán, automatikusan ezeket kezdi el keresni (még maga Munkácsy is feltűnik a festményen). Árpád alakja és a kép egész bal oldala valahogy el is vész a nagy keresgélés közepette és emellett szinte el is törpül az a tény, hogy a festmény a szlávok behódolását igyekszik bemutatni (ami akkor is, ma is negatív visszhangok gerjesztője volt a szlávok részéről). Így nem győzött meg a kép arról, hogy Munkácsy fő műveként tekintsek a Honfoglalásra, a szintén monumentális Krisztus-trilógia véleményem szerint továbbra is felülmúlja a Honfoglalást.

A 121 legszebb Mednyánszky festmény Virág Judit és Törő István válogatásában

Első pixelesített kiállításélményem ezúttal egy nem teljesen friss, egészen pontosan előző hét keddi (legutóbbi) látogatásomat fogja megörökíteni. A helyszín a Virág Judit Galéria volt, amely nemcsak helyszínül szolgál eme nagyszabású kiállításnak, hanem együtműködve a KOGART Galériával és ezáltal az általam látogatott festménybecsüs képzéssel is, még annyi plusszal is hozzájárult a nézelődésem során, hogy a mi kis lelkes festménybecsüs csapatunk egy tárlatvezetést is kapott - nem mástól, mint Virág Judittól. Tehát azon ritka események egyike volt az aznapi látogatásom, amikor egy nagyobb csoporttal jártam körbe a kiállítást és szakértő vezetett minket végig a képeken (de máris előre jelezhető, hogy lesz még ilyen a közeljövőben, kétszer is).

Jól él még az emlékeimben az a 2003-as nagy Mednyánszky László kiállítás, ami a Nemzeti Galériában volt látható és amit még a középiskolai évek alatt látogattam meg - mily furcsa, szintén egy nagyobbacska csoporttal - és mivel akkoriban még csak félve barátkoztam az absztraktabb képi megnyilvánulásokkal, így Mednyánszky realisztikus tájábrázolásai és portréi azonnal megfogtak, nagyon szerethetőek lettek a számomra. Közben eltelt néhány év és az én ízlésvilágom is egyre több stílust lett képes magába olvasztani, épp ezért volt számomra fontos ismét megnéznem a nagy magyar tájképfestőink egyik legkiemelkedőbb egyéniségét. Itt fel is hoznék magyarázatnak egy idézetet, amit a festménybecsüs kurzus folyamán hallottam: "A magyar művészeti közízlés általában idősebb Markó Károlynál kezdődik"... esetleg az impresszionistáknál, amit gondolatban hozzá lehet csatolni ehhez a megállapításhoz. Nos, azt hiszem ezzel kevés műkedvelő vagy művészettörténész tudna vitatkozni, hiszen először mind azt szeretjük, ha a táj, vagy bármi szinte megszólal előttünk, a falevelek egyenként meg vannak festve és egy portré pedig minimum fotórealisztikus, vagy még annál is aprólékosabb. Hogy aztán hogyan kezdjük el szeretni a kubizmust vagy az op artot, vagy más absztraktabb képi nyelveket, az már mindenki egyéni útja és lehet, hogy valaki sok év művtörizés után is csak id. Markó Károlyt fogja szeretni, de jobb esetben számtalan új, addig fel nem fedezett világ nyílik meg előtte, míg a régi kedvencek egyáltalán nem degradálódnak le, pusztán csak más megvilágításba kerülnek. Velem mindez pont így történt és ahelyett, hogy Mednyánszky László képeit ma már lerágott csontnak és kamaszkori szerelemnek értékeltem volna, inkább ezernyi új, régebben lényegtelennek tartott részletre lettem figyelmes.

Zuzmarás erdő

Számomra az egyik legérdekesebb játék a festő képein azok az apró kis fényes, élénk színű foltok, amik itt-ott, megjelennek egy festményen. Így például a megcsillanó vízfelszín, a napkorong vagy a gyertyaláng fénye. Míg egészen mostanáig ez tudat alatt vonzott, Virág Judit jóvoltából már tudatosan is fel lett hívva a figyelmem ezekre a pontokra, szinte a homlokomra csaptam, hogy jé, ezek tényleg milyen szembeötlőek és használatuk biztosan nem a véletlen műve volt. Aki szereti a képeket nem csak egészében, de részleteiben is megcsodálni, annak érdemes közelebb lépni Mednyánszky festményeihez és megkeresni ezeket a gyakran élénk narancssárga vagy citromsárga pontokat, pacákat, amik a legtöbbször homogén barnás-szürkés táji egyvelegből ugranak ki. Szintén csak közelről vettem észre azt is, ahogy a festék helyenként egészen plasztikusan áll össze, mintha egy szikla vagy a föld felületét akarná imitálni.

Egyéni felfedezéseimet bevallottan irányították most a tárlatvezetésen hallottak, így elkerülhetetlen, hogy ne azon keresztül szűrjem át a véleményem és a megosztani kívánt további információkat. Ilyen volt például a kiállítás időrendisége. Ha csak úgy nézegetném a sok-sok tájképet, nem is nagyon venném észre a különbséget, annál is inkább, mert Mednyánszkynak nem igazán voltak markánsan elkülöníthető korszakai, ellentétben például Rippl-Rónai Józseffel, akinek a képeit és korszakait az avatatlan szem mind más-más festőkhöz sorolná. No de nem így volt ezzel a báró Úr, hiszen egy arisztokratával van dolgunk, aki fittyet hányva az úri pompára, sokkal szívesebben festett szakadt ruhában, utcai csavargók közt, mint a szalonok kellemes melegjében (bár itt hozzátenném, hogy a tájképei nagy részét műteremben festette).

Egészen a mostani kiállításig úgy gondoltam, hogy Mednyánszky nem volt épp egy rugalmas festő, alapvetően csak két téma érdekelte: a táj és a csavargók, illetve ennek keverékeként az első világháborúhoz köthető szerbiai életképei. A tárlatvezetésen azonban megtudhattuk, hogy a festő rengeteg stílust tanulmányozott, kipróbált és tulajdonképpen úgy festett ő, ahogy akart, de egyszerűen egyik akkori fő hatást sem építette bele a saját művészetébe, mindezt nem ügyetlenségből vagy maradiságból, pusztán egyéni elhatározásból. Tehát nyugodtan kijelenthető, hogy ellentében a fentebb említett Rippl-Rónai Józseffel vagy Vaszary Jánossal, Mednyánszky László nem volt épp egy kisérletező kedvű alkat (már ami a különféle stílusok kipróbálását illeti), legalábbis ránk maradt művei meglehetősen egységes képet alkotnak.

A kiállítás tehát próbálja időrendbe szedni a munkákat, szakértők véleménye szerint a tájképekről folyamatosan eltűnő staffázsalakok jelentik az időben való előrehaladást a festő részéről, bár azért nem egy kivétellel is találkozhat a néző az utolsó termet járva, ahol hirtelen megint alakokat látni a tájban. Vélhetően volt ebben valamiféle életkori sajátosság is, ahogy az ember öregedik, úgy veszi észre ugyebár, hogy mégiscsak a kutyája a legjobb barátja, vagy hogy sokkal jobban szeret órákig üldögélni a természetben, mint fiatalként. Biztos Mednyánszkynál is volt egy ilyesfajta eltávolodás a társadalomtól, noha egész életében szívesen segített a már fentebb említett csavargókon és szárnyaikat bontogató festőifjakon is.

A tájképekről ugyan lassan eltűnni látszottak a töltelékalakok, az első világháború eljövetelével azonban egy csoport megrázó emberábrázolással állt elő a művész, aki, mint hivatalos hadifestő, vett részt a háborúban, Szerbiában. Mednyánszkyt izgatta az erő, a szadizmus, a fájdalom, nem lelki perverzióból, pusztán azt kutatta, hogy miként lehetne ezeket megfesteni - ahogy arra Virág Judit is felhívta a figyelmünk, hiszen a kérdés akaratlanul is felmerül az emberben, hogy a művész miért festi azt a témát, amit. Így a szemnek megynugtató tájképei és a mindenféle szimbólumoktól és célozgatásoktól mentes egyszerű csavargóportréi után egyszercsak elkap minket az viszolygás és a keserűség, ha meglátjuk például az Enyészet című képét a remekül sikerült kiállítás vége felé. Számomra ez a kép maga is olyan volt, mintha a festő belső világai végül összetalálkoztak volna: a szerencsétlenül járt emberek földi maradványai lassan eggyé válnak a természettel, a festő által oly nagyon szeretett tájjal.

Enyészet