A 121 legszebb Mednyánszky festmény Virág Judit és Törő István válogatásában

Első pixelesített kiállításélményem ezúttal egy nem teljesen friss, egészen pontosan előző hét keddi (legutóbbi) látogatásomat fogja megörökíteni. A helyszín a Virág Judit Galéria volt, amely nemcsak helyszínül szolgál eme nagyszabású kiállításnak, hanem együtműködve a KOGART Galériával és ezáltal az általam látogatott festménybecsüs képzéssel is, még annyi plusszal is hozzájárult a nézelődésem során, hogy a mi kis lelkes festménybecsüs csapatunk egy tárlatvezetést is kapott - nem mástól, mint Virág Judittól. Tehát azon ritka események egyike volt az aznapi látogatásom, amikor egy nagyobb csoporttal jártam körbe a kiállítást és szakértő vezetett minket végig a képeken (de máris előre jelezhető, hogy lesz még ilyen a közeljövőben, kétszer is).

Jól él még az emlékeimben az a 2003-as nagy Mednyánszky László kiállítás, ami a Nemzeti Galériában volt látható és amit még a középiskolai évek alatt látogattam meg - mily furcsa, szintén egy nagyobbacska csoporttal - és mivel akkoriban még csak félve barátkoztam az absztraktabb képi megnyilvánulásokkal, így Mednyánszky realisztikus tájábrázolásai és portréi azonnal megfogtak, nagyon szerethetőek lettek a számomra. Közben eltelt néhány év és az én ízlésvilágom is egyre több stílust lett képes magába olvasztani, épp ezért volt számomra fontos ismét megnéznem a nagy magyar tájképfestőink egyik legkiemelkedőbb egyéniségét. Itt fel is hoznék magyarázatnak egy idézetet, amit a festménybecsüs kurzus folyamán hallottam: "A magyar művészeti közízlés általában idősebb Markó Károlynál kezdődik"... esetleg az impresszionistáknál, amit gondolatban hozzá lehet csatolni ehhez a megállapításhoz. Nos, azt hiszem ezzel kevés műkedvelő vagy művészettörténész tudna vitatkozni, hiszen először mind azt szeretjük, ha a táj, vagy bármi szinte megszólal előttünk, a falevelek egyenként meg vannak festve és egy portré pedig minimum fotórealisztikus, vagy még annál is aprólékosabb. Hogy aztán hogyan kezdjük el szeretni a kubizmust vagy az op artot, vagy más absztraktabb képi nyelveket, az már mindenki egyéni útja és lehet, hogy valaki sok év művtörizés után is csak id. Markó Károlyt fogja szeretni, de jobb esetben számtalan új, addig fel nem fedezett világ nyílik meg előtte, míg a régi kedvencek egyáltalán nem degradálódnak le, pusztán csak más megvilágításba kerülnek. Velem mindez pont így történt és ahelyett, hogy Mednyánszky László képeit ma már lerágott csontnak és kamaszkori szerelemnek értékeltem volna, inkább ezernyi új, régebben lényegtelennek tartott részletre lettem figyelmes.

Zuzmarás erdő

Számomra az egyik legérdekesebb játék a festő képein azok az apró kis fényes, élénk színű foltok, amik itt-ott, megjelennek egy festményen. Így például a megcsillanó vízfelszín, a napkorong vagy a gyertyaláng fénye. Míg egészen mostanáig ez tudat alatt vonzott, Virág Judit jóvoltából már tudatosan is fel lett hívva a figyelmem ezekre a pontokra, szinte a homlokomra csaptam, hogy jé, ezek tényleg milyen szembeötlőek és használatuk biztosan nem a véletlen műve volt. Aki szereti a képeket nem csak egészében, de részleteiben is megcsodálni, annak érdemes közelebb lépni Mednyánszky festményeihez és megkeresni ezeket a gyakran élénk narancssárga vagy citromsárga pontokat, pacákat, amik a legtöbbször homogén barnás-szürkés táji egyvelegből ugranak ki. Szintén csak közelről vettem észre azt is, ahogy a festék helyenként egészen plasztikusan áll össze, mintha egy szikla vagy a föld felületét akarná imitálni.

Egyéni felfedezéseimet bevallottan irányították most a tárlatvezetésen hallottak, így elkerülhetetlen, hogy ne azon keresztül szűrjem át a véleményem és a megosztani kívánt további információkat. Ilyen volt például a kiállítás időrendisége. Ha csak úgy nézegetném a sok-sok tájképet, nem is nagyon venném észre a különbséget, annál is inkább, mert Mednyánszkynak nem igazán voltak markánsan elkülöníthető korszakai, ellentétben például Rippl-Rónai Józseffel, akinek a képeit és korszakait az avatatlan szem mind más-más festőkhöz sorolná. No de nem így volt ezzel a báró Úr, hiszen egy arisztokratával van dolgunk, aki fittyet hányva az úri pompára, sokkal szívesebben festett szakadt ruhában, utcai csavargók közt, mint a szalonok kellemes melegjében (bár itt hozzátenném, hogy a tájképei nagy részét műteremben festette).

Egészen a mostani kiállításig úgy gondoltam, hogy Mednyánszky nem volt épp egy rugalmas festő, alapvetően csak két téma érdekelte: a táj és a csavargók, illetve ennek keverékeként az első világháborúhoz köthető szerbiai életképei. A tárlatvezetésen azonban megtudhattuk, hogy a festő rengeteg stílust tanulmányozott, kipróbált és tulajdonképpen úgy festett ő, ahogy akart, de egyszerűen egyik akkori fő hatást sem építette bele a saját művészetébe, mindezt nem ügyetlenségből vagy maradiságból, pusztán egyéni elhatározásból. Tehát nyugodtan kijelenthető, hogy ellentében a fentebb említett Rippl-Rónai Józseffel vagy Vaszary Jánossal, Mednyánszky László nem volt épp egy kisérletező kedvű alkat (már ami a különféle stílusok kipróbálását illeti), legalábbis ránk maradt művei meglehetősen egységes képet alkotnak.

A kiállítás tehát próbálja időrendbe szedni a munkákat, szakértők véleménye szerint a tájképekről folyamatosan eltűnő staffázsalakok jelentik az időben való előrehaladást a festő részéről, bár azért nem egy kivétellel is találkozhat a néző az utolsó termet járva, ahol hirtelen megint alakokat látni a tájban. Vélhetően volt ebben valamiféle életkori sajátosság is, ahogy az ember öregedik, úgy veszi észre ugyebár, hogy mégiscsak a kutyája a legjobb barátja, vagy hogy sokkal jobban szeret órákig üldögélni a természetben, mint fiatalként. Biztos Mednyánszkynál is volt egy ilyesfajta eltávolodás a társadalomtól, noha egész életében szívesen segített a már fentebb említett csavargókon és szárnyaikat bontogató festőifjakon is.

A tájképekről ugyan lassan eltűnni látszottak a töltelékalakok, az első világháború eljövetelével azonban egy csoport megrázó emberábrázolással állt elő a művész, aki, mint hivatalos hadifestő, vett részt a háborúban, Szerbiában. Mednyánszkyt izgatta az erő, a szadizmus, a fájdalom, nem lelki perverzióból, pusztán azt kutatta, hogy miként lehetne ezeket megfesteni - ahogy arra Virág Judit is felhívta a figyelmünk, hiszen a kérdés akaratlanul is felmerül az emberben, hogy a művész miért festi azt a témát, amit. Így a szemnek megynugtató tájképei és a mindenféle szimbólumoktól és célozgatásoktól mentes egyszerű csavargóportréi után egyszercsak elkap minket az viszolygás és a keserűség, ha meglátjuk például az Enyészet című képét a remekül sikerült kiállítás vége felé. Számomra ez a kép maga is olyan volt, mintha a festő belső világai végül összetalálkoztak volna: a szerencsétlenül járt emberek földi maradványai lassan eggyé válnak a természettel, a festő által oly nagyon szeretett tájjal.

Enyészet