Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész kiállítása

A minap a Forrás Galériában jártam, ahol egy kicsi, de annál érdekesebb kiállítást lestem meg. Orosz István művészetével első ízben az animációin keresztül találkoztam, amik rendkívül precíz, grafikus rajzosságuknak köszönhetően ugyanolyan izgalmasan tudták körüljárni a művész által oly nagyon kedvelt optikai, szembecsapós játékok világát, mint állóképei. A vizuális megtévesztésekkel való játszadozás azt hiszem sosem válik unalmassá és ehhez még műértőnek sem kell lenni, hogy egy-egy ilyen képen elmerengjünk. Ahhoz azonban, hogy ezeket a lehetetlen tereket és formákat hitelesen lehessen megjeleníteni a művész részéről, nem hátrány egy sebészi pontossággal dolgozó grafikus kéz és mély geometriai, illetve optikai ismeretek birtoklása, mindemellett kell ide a képzelőerő is, hogy az ember fejében masszívan rögzült képeket és térszervezési szabályokat ki lehessen mozdítani a sarkaiból, ezzel egyfajta új valóságot téve a néző elé.

Ezek a képek tehát gondolkodásra késztetnek mind a művész, mind a néző részéről. Az ember alapvető, tudatalatti képessége, hogy még egy kenyérdarabban is képes meglátni egy emberi arcot, a szaggatott vonallal jelzett irányokat pedig gond nélkül ki tudjuk egészíteni egy elképzelt, folytonos vonallá. Egy kiforgatott építészeti elem láttán is beindul bennünk valami mélyen gyökerező automatika és megpróbáljuk összeilleszteni a látott furcsaságokat. Példának okán itt van máris ez a kép, a kiállítás egyik kiemelt darabja (nagyobb felbontásban itt):

Sarokház az Andrássy út és a Népköztársaság útja keresztezésében

Máris két furcsasággal kezd megküzdeni az agyunk, miután rájön, hogy a a képen mégsem egészen egy egyszerű sarokház képe látható, mint ahogy azt a cím olyan profán mód elbeszéli, konkrét utcaneveket is megadva. Egyfelől felmerül a kérdés, hogy ez most egy belső, vagy külső tér sarka és hogy lentről, avagy fentről nézünk-e? Választ nem igen érdemes keresni, hiszen akárhányszor futtatjuk végig becsapott szemeink, ez a tér ugyanolyan kifordított marad, ám megeshet, hogy az ember az egyik eshetőséghez érzi majd magát közelebb, mint ahogy a pohár is lehet félig üres, vagy félig teli. Hosszabb nézelődés után pedig már egészen szédítően hat az, hogy nem tudjuk térben elhelyezni a látottakat, tekintetünk szüntelenül cikázni kezd a végletek közt és valahol az átmeneti részeknél próbálja kitalálni, hogy hol is "romlott el" az épület. Ami számomra bámulatos az összes ilyen jellegű műnél, hogy bár az irányok teljesen ki vannak facsarva, tehát a valóságban nem létezhetnének, mégis geometriai szempontokból megállnak a lábukon. Élesen elváló kapcsolódási pont tulajdonképpen nincs is, a finom átmenet, ami a két véglet közt húzódik, tökéletesen odaillik, nem árulkodik arról, hogy a vonalak már egészen más térmélységet akarnak megjeleníteni.

Ez a játékosság halad végig az egész kiállításon, javarészt építészeti elemeken keresztül variálva a problematikát. Mivel Orosz István számtalan más témát is kivesézett a művein keresztül, így a kis belvárosi galéria megpróbált csak az építészeti elemekkel kapcsolatos képeinek krémjét bemutatni. A fentebb bemutatott sarokházon kívül elsősorban egymásba fonódó furcsa falakat lehetett itt szemügyre venni, köztük egy-egy fadeszkákból kirakott geometrikus alakzattal.

A Fal V.

Egy másik, méltán ámulatbaejtő trükköt is felvonultat a kiállítás, méghozzá az anamorfózist:

A sugaras irányban eltorzított kép hengeres tökürben való "előhívása" szintén kedvelt, régi játék és megalkotása nagyon hasonlatos ahhoz, amit magam is kipróbáltam Kisképzős éveim alatt és leghíresebb példája Hans Holbein: Követek c. képén látható. Az alul, középre rakott furcsa, nyújtott valami oldalról szemlélve ugyanis így néz ki. Mindkét kép létrehozásának módja az, hogy az eredeti, arányos rajzot első lépésben benégyzethálózzuk. Majd ezt vesszük alapul az új, eltorzított képhez is, legyen az akár vízszintesen elnyújtott vagy köralakú, a lényeg, hogy az eredeti rajzunk négyzetrácsaiban látható kisebb egységeket másoljuk át az új, torzított párjukba, annak arányait és viszonyrendszerét véve alapul. Talán nehéz is ezt szóban elmagyarázni, de a kiállításon látható egyik képes magyarázat könnyen letisztáz majd mindent, tessék megnézni és akkor kiderül a titok! ;)

A galéria emeletén már csak néhány kép várt, ott leginkább az a bizonyos szaggatott vonallal kapcsolatos jelenség nézhető meg, amire a bejegyzés elején utaltam. Egyszerű vonalak helyett azonban oszlopcsarnokok közt elvesző, folytonossági hiányokkal küzdő rinocéroszok várnak minket. Igen, érdekes párosítás, de a játékot így is remekül bemutatja az itt-ott eltűnő, majd különféle térmélységekben előbukkanó állat teste. Végül pedig egy kicsiny, geometriai és optikai bravúrozás szempontjából szinte már-már ártatlan képecske néz szembe velünk, egy egyszerű csiga, alatta az aranymetszés szabályait néhány vonallal megjelenítő rajz.

Akit érdekel ez a fajta művészet, tudom ajánlani még a holland M. C. Escher munkáit is, a képkeresőbe beütve további "vizuális játszótereket" dob ki az automata. Orosz Istvánnal kapcsolatban pedig melegen ajánlom az animációinak megtekintését is, talán egyik leghíresebb ezek közül az 1989-es Vigyázat, lépcső!

El Grecótól Rippl-Rónaiig

Legutóbbi célpontom ezúttal a múzeumok nagyágyújának számító Szépművészeti Múzeum volt, ahol a város szerte széles körben hírdetett El Grecótól Rippl-Rónaiig című kiállítást néztem meg egy kedves barátom társaságában. A plakátokra csak éppenhogy rápillantva, az emberben jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ugyan hol a közös találkozási pont El Greco (1541-1614) és Rippl-Rónai József (1861-1927) festményei között? Nos nem máshol, mint egy közös mecénás és műgyűjtő, Nemes Marcell személyében.

Rippl-Rónai József: Nemes Marcell portréja

Nemes Marcell ugyan a plakát alcímében is meg volt említve, azonban személyes vaksiságom miatt eltartott egy ideig, mire erre magam is rájöttem és értelmet leltem a két, viszonylag kevés kapcsolódási ponttal rendelkező festőgéniusz közti "rokonságban". Aki tehát szeretne ellátogatni erre a kiállításra, az készüljön fel arra, hogy a gótikus szárnyasoltártól kezdve a holland csendéleteken át Oskar Kokoschkáig mindenféle művész képével összetalálkozhat a termeket járva. A bányavállalkozásból meggazdagodott Nemes Marcell ugyanis szemmel láthatóan nem volt válogatós típus, ha műgyűjtésről volt szó. Rég feledésbe merült, több száz éves képektől kezdve az éppen akkoriban (XX. század elején) alkotó modern festőkig bezárólag igen sok művészt pártolt és vásárolta fel a képeiket olyan nagy számban, hogy ahhoz már több külföldi, többek közt egy hatalmas müncheni kastélyt is meg kellett vennie Nemesnek, hogy legyen hol tárolnia azokat.

No de nem szaladnék így előre, essen szó legelőször Nemes Marcellról, aki tulajdonképpen az egész kiállítás központi figurája annak ellenére, hogy nem művészként, hanem műgyűjtőként van jelen a tematikában. A kiállítás végig a személyére helyezi a hangsúlyt, így az egyes termeket járva mindig arról kaphatunk további információkat, hogy milyen képe(ke)t miért gyűjtött, mikor vette őket, hol cserélte el és mire, vagy éppen miért volt kénytelen túladni rajtuk, mivel a nagyszabású költekezéseit egy idő után nem tudta már finanszírozni, így végtére is az egész giganikus gyűjtemény szépen széthullott. Életrajzi adatokat most nem másolnék be ide, inkább a kiállítás alatt számomra legérdekesebb mozzanatokat összegezném vele kapcsolatban: Nemes Marcell műgyűjtői tevékenységét nagyjából 1904-től kezdve lehet nyomon követni és az ezt követő 1-2 évtizedben halmozta fel hatalmas méretű képgyűjteményét, amihez még egy sor antik, főleg görög váza is hozzájött, illetve kárpitok, bútorok és még sokminden más. De azzal is eldicsekedhetett, hogy Magyarországon elsők közt rendelkezett Picasso művel és igencsak bőkezűen adományozott a még frissen épült Szépművészeti Múzeumnak is.
De nem tudok elmenni amellett a kis ravasz, fondorlatos cselekedete mellett, mikor egy alkalommal (ha jól emlékszem, ebből tényleg csak egy volt) pénzért adta el egy művét a már említett múzeumnak. Később viszont szerette volna, ha továbbra is bőkezű adományozóként tartották volna őt számon, így inkább kifizette a festmény árát, hogy azt mondhassa, ajándékba adta. A barátom és az én arcomra is mosolyt csalt ez a kis trükkösködés, de hát szó mi szó, tényleg sokat segített a Szépművészetinek azért, hogy megalapozza a gyűjteményét, így nyugodt szívvel mondhatjuk: spongya rá!

Tulajdonképpen Nemes Marcell műgyűjtését szinte lehetetlen lenne minden részletbe menően kifejteni, annyira bonyolult volt, hogy mikor mit vett, hol, kivel cserélte és hogy vált meg tőle, hogy ezt a magam részéről nem is ragoznám itt tovább, inkább át is ugranék a gyűjtemény El Greco szekciójába, ami azt hiszem sokakat izgat, hiszen egy igen nagy névről van szó. Még mielőtt lelepleződött volna a nagy titok, hogy hogyan is tudott egy magyar ilyen könnyedén El Grecókat halmozni, bennem már meg is fogalmazódott az a sejtés, miszerint ennek oka csakis az lehetett, hogy Nemes idejében (tehát nagyjából 100 éve) a világhírű manierista festő még egyáltalán nem volt akkora nagy név. És igazam is lett, Nemes Marcell egyfajta újrafelfedezője lett El Grecónak, ami persze biztos sarkítás, de tény, hogy ma már kissé nehezebben menne a görög származású festő képeinek ötösével való gyűjtése, mint egy évszázada. Számszerint nem tudom pontosan, hágy El Greco mű van most itt kiállítva, de három jelentős festménye is megtekinthető, mégpedig a Krisztus az Olajfák hegyén, a Krisztust megfosztják ruháitól és a Bűnbánó Magdolna című képek (lentebb láthatók, sorrendben):

El Greco mellett nem tudok úgy elmenni, hogy ne írjam le, én miért is kedvelem, mert tény és való, hogy egyáltalán nem hagynak hidegen az ő képei sem, noha a manierizmus a maga nyakatekertségével viszonylag nehezebben ragad el. A művészettörténetben kevésbbé jártasaknak írnám le, hogy a manierizmus egyfajta átmenet volt a reneszánszból a barokkba, a szó a "manír" kifejezésből eredeztethető modorossága okán, ami elsősorban a komponálás kötöttségének felbomlásában, arányaikban torzuló alakokban és gyakran furcsa hatást keltő, túlzsúfolt jelenetekben és kompozíciókban jelenik meg. El Greco még ezen belül is egészen egyedi képi világgal bírt, néhol olyan expresszíven jelenített meg, hogy azt akár egy XX. századi festményen sem találnánk furcsának. Mint ahogy Rembrandt színe a barna, Van Gogh-é a sárga volt, úgy El Greco is szívesen használt néhány rá jellemző árnyalatot, mint például egy egészen harsány fűzöldet, amiről sajnos nem igen találtam értelmes replikát az interneten, de talán ide kattintva lehet látni egy ilyen tipikus El Grecós színvilágot, amit én különösen kedvelek.

A gyűjteményben szépszerivel szerepeltek XVII. századi holland csendélet festők képei is, például Abraham van Beyeren halakat ábrázoló csendélete, ahol a festő még némi rákász-halász életképet és becsempészett a háttérbe:

Nemes Marcell a modern irányzatokat is éppúgy kedvelte, mint a realisztikus csendéleteket vagy a szentképeket, erre utalhat az a tény, hogy Picasso képet is vásárolt, mint ahogy azt már említettem feljebb. Az osztrák Oskar Kokoschka még egy portrét is készített a mecénásról, aki azonban nem éppen volt elégedett az elkészült művel...

Oskar Kokoschka: Nemes Marcell portréja

A külföldiek mellett pedig tekintélyes mennyiségű magyar festményt is birtokolt Nemes: Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Vaszary János, Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly, Kernstok Károly, Márffy Ödön, de még Mányoki Ádám híres II. Rákóczi Ferenc portréja is látható volt, hogy csak néhányat említsek a hosszú sorból.

Szinyei Merse Pál: Műterem

Mindent összegezve Nemes Marcell műgyűjtői és mecénási tevékenysége valóban monumentálisnak tekinthető. Feledésbe merült művek és művészek kerültek újra rivaldafénybe, szányaikat bontogató fiatal festők kaptak rajta keresztül támogatást, míg a Szépművészeti Múzeum is gyarapodhatott tekintélyes pénzösszegekkel és nem egy értékes művel. Egyetlen baj csak az, hogy az 1930-as évekre a gyűjtemény szinte teljesen szétesett, elkerült Nemestől, így nem is volt olyan egyszerű feladat rekonstruálni az eredei anyagnak legalább ezt a "kis" részét.
A kiállítás elsősorban azoknak lehet igazán érdekes, akik hozzám hasonlóan nem túl válogatósak stílusok terén és képesek a nagy csindradattával beharangozott művek közti "töltelékanyagot" is élvezettel megnézni és megpróbálni megfejteni azt, vajon mi hajthat egy műgyűjtőt, mikor egy ilyen sokszínű gyűjteményt próbál összehozni, bővítgetni...

A 121 legszebb Mednyánszky festmény Virág Judit és Törő István válogatásában

Első pixelesített kiállításélményem ezúttal egy nem teljesen friss, egészen pontosan előző hét keddi (legutóbbi) látogatásomat fogja megörökíteni. A helyszín a Virág Judit Galéria volt, amely nemcsak helyszínül szolgál eme nagyszabású kiállításnak, hanem együtműködve a KOGART Galériával és ezáltal az általam látogatott festménybecsüs képzéssel is, még annyi plusszal is hozzájárult a nézelődésem során, hogy a mi kis lelkes festménybecsüs csapatunk egy tárlatvezetést is kapott - nem mástól, mint Virág Judittól. Tehát azon ritka események egyike volt az aznapi látogatásom, amikor egy nagyobb csoporttal jártam körbe a kiállítást és szakértő vezetett minket végig a képeken (de máris előre jelezhető, hogy lesz még ilyen a közeljövőben, kétszer is).

Jól él még az emlékeimben az a 2003-as nagy Mednyánszky László kiállítás, ami a Nemzeti Galériában volt látható és amit még a középiskolai évek alatt látogattam meg - mily furcsa, szintén egy nagyobbacska csoporttal - és mivel akkoriban még csak félve barátkoztam az absztraktabb képi megnyilvánulásokkal, így Mednyánszky realisztikus tájábrázolásai és portréi azonnal megfogtak, nagyon szerethetőek lettek a számomra. Közben eltelt néhány év és az én ízlésvilágom is egyre több stílust lett képes magába olvasztani, épp ezért volt számomra fontos ismét megnéznem a nagy magyar tájképfestőink egyik legkiemelkedőbb egyéniségét. Itt fel is hoznék magyarázatnak egy idézetet, amit a festménybecsüs kurzus folyamán hallottam: "A magyar művészeti közízlés általában idősebb Markó Károlynál kezdődik"... esetleg az impresszionistáknál, amit gondolatban hozzá lehet csatolni ehhez a megállapításhoz. Nos, azt hiszem ezzel kevés műkedvelő vagy művészettörténész tudna vitatkozni, hiszen először mind azt szeretjük, ha a táj, vagy bármi szinte megszólal előttünk, a falevelek egyenként meg vannak festve és egy portré pedig minimum fotórealisztikus, vagy még annál is aprólékosabb. Hogy aztán hogyan kezdjük el szeretni a kubizmust vagy az op artot, vagy más absztraktabb képi nyelveket, az már mindenki egyéni útja és lehet, hogy valaki sok év művtörizés után is csak id. Markó Károlyt fogja szeretni, de jobb esetben számtalan új, addig fel nem fedezett világ nyílik meg előtte, míg a régi kedvencek egyáltalán nem degradálódnak le, pusztán csak más megvilágításba kerülnek. Velem mindez pont így történt és ahelyett, hogy Mednyánszky László képeit ma már lerágott csontnak és kamaszkori szerelemnek értékeltem volna, inkább ezernyi új, régebben lényegtelennek tartott részletre lettem figyelmes.

Zuzmarás erdő

Számomra az egyik legérdekesebb játék a festő képein azok az apró kis fényes, élénk színű foltok, amik itt-ott, megjelennek egy festményen. Így például a megcsillanó vízfelszín, a napkorong vagy a gyertyaláng fénye. Míg egészen mostanáig ez tudat alatt vonzott, Virág Judit jóvoltából már tudatosan is fel lett hívva a figyelmem ezekre a pontokra, szinte a homlokomra csaptam, hogy jé, ezek tényleg milyen szembeötlőek és használatuk biztosan nem a véletlen műve volt. Aki szereti a képeket nem csak egészében, de részleteiben is megcsodálni, annak érdemes közelebb lépni Mednyánszky festményeihez és megkeresni ezeket a gyakran élénk narancssárga vagy citromsárga pontokat, pacákat, amik a legtöbbször homogén barnás-szürkés táji egyvelegből ugranak ki. Szintén csak közelről vettem észre azt is, ahogy a festék helyenként egészen plasztikusan áll össze, mintha egy szikla vagy a föld felületét akarná imitálni.

Egyéni felfedezéseimet bevallottan irányították most a tárlatvezetésen hallottak, így elkerülhetetlen, hogy ne azon keresztül szűrjem át a véleményem és a megosztani kívánt további információkat. Ilyen volt például a kiállítás időrendisége. Ha csak úgy nézegetném a sok-sok tájképet, nem is nagyon venném észre a különbséget, annál is inkább, mert Mednyánszkynak nem igazán voltak markánsan elkülöníthető korszakai, ellentétben például Rippl-Rónai Józseffel, akinek a képeit és korszakait az avatatlan szem mind más-más festőkhöz sorolná. No de nem így volt ezzel a báró Úr, hiszen egy arisztokratával van dolgunk, aki fittyet hányva az úri pompára, sokkal szívesebben festett szakadt ruhában, utcai csavargók közt, mint a szalonok kellemes melegjében (bár itt hozzátenném, hogy a tájképei nagy részét műteremben festette).

Egészen a mostani kiállításig úgy gondoltam, hogy Mednyánszky nem volt épp egy rugalmas festő, alapvetően csak két téma érdekelte: a táj és a csavargók, illetve ennek keverékeként az első világháborúhoz köthető szerbiai életképei. A tárlatvezetésen azonban megtudhattuk, hogy a festő rengeteg stílust tanulmányozott, kipróbált és tulajdonképpen úgy festett ő, ahogy akart, de egyszerűen egyik akkori fő hatást sem építette bele a saját művészetébe, mindezt nem ügyetlenségből vagy maradiságból, pusztán egyéni elhatározásból. Tehát nyugodtan kijelenthető, hogy ellentében a fentebb említett Rippl-Rónai Józseffel vagy Vaszary Jánossal, Mednyánszky László nem volt épp egy kisérletező kedvű alkat (már ami a különféle stílusok kipróbálását illeti), legalábbis ránk maradt művei meglehetősen egységes képet alkotnak.

A kiállítás tehát próbálja időrendbe szedni a munkákat, szakértők véleménye szerint a tájképekről folyamatosan eltűnő staffázsalakok jelentik az időben való előrehaladást a festő részéről, bár azért nem egy kivétellel is találkozhat a néző az utolsó termet járva, ahol hirtelen megint alakokat látni a tájban. Vélhetően volt ebben valamiféle életkori sajátosság is, ahogy az ember öregedik, úgy veszi észre ugyebár, hogy mégiscsak a kutyája a legjobb barátja, vagy hogy sokkal jobban szeret órákig üldögélni a természetben, mint fiatalként. Biztos Mednyánszkynál is volt egy ilyesfajta eltávolodás a társadalomtól, noha egész életében szívesen segített a már fentebb említett csavargókon és szárnyaikat bontogató festőifjakon is.

A tájképekről ugyan lassan eltűnni látszottak a töltelékalakok, az első világháború eljövetelével azonban egy csoport megrázó emberábrázolással állt elő a művész, aki, mint hivatalos hadifestő, vett részt a háborúban, Szerbiában. Mednyánszkyt izgatta az erő, a szadizmus, a fájdalom, nem lelki perverzióból, pusztán azt kutatta, hogy miként lehetne ezeket megfesteni - ahogy arra Virág Judit is felhívta a figyelmünk, hiszen a kérdés akaratlanul is felmerül az emberben, hogy a művész miért festi azt a témát, amit. Így a szemnek megynugtató tájképei és a mindenféle szimbólumoktól és célozgatásoktól mentes egyszerű csavargóportréi után egyszercsak elkap minket az viszolygás és a keserűség, ha meglátjuk például az Enyészet című képét a remekül sikerült kiállítás vége felé. Számomra ez a kép maga is olyan volt, mintha a festő belső világai végül összetalálkoztak volna: a szerencsétlenül járt emberek földi maradványai lassan eggyé válnak a természettel, a festő által oly nagyon szeretett tájjal.

Enyészet

Köszöntő

Kedves idetévedő!

Máris a közepébe csapnék egy rövid ismertetővel arról, hogy mi ez az oldal és hogy miért indítottam.
Célom rendkívül egyszerű, mindössze szubjektív véleményeket szeretnék közölni az általam látogatott, javarészt budapesti vagy pest-megyei, leginkább képzőművészeti kiállításokról, de nem kizárt, hogy lesznek itt más tematikájú, a képzőművészethez lazábban kapcsolódó látnivalók, események is, illetve területileg vidéki és külföldi kiállítások véleményezései is előfordulhatnak majd. Átlagosan hetente 1 kiállításra látogatok el, így új bejegyzéseket is körülbelül ilyen időközönként lehet majd itt olvasni. A blog címében olvasható "szelet" kifejezés amolyan szimbólum, egyfelől meglehetősen édesszájú vagyok és egy-egy kiállítás számomra olyan, mint egy szelet sütemény: mindegyiknek megvan a maga habja, ropogós csokoládéborítása, de lehet akár száraz és rágós is, mint egynéhány sütemény tésztája. Mindezek pedig teljesen szubjektív véleményeket szülnek bennem, minden kiállítás egy teljesen más ízű "szelet" és nem kizárt, hogy másnak máshogy ízlik és maga a cukrász is másképp vélekedne a saját művéről...

Magamról is ejtenék néhány szót, természetesen a "hol születtem" és a "hány éves vagyok" témakört átlépve máris a blog tematikájához szükséges félszáraz tényeket sorolnám fel: jelenleg a KOGART Galéria festménybecsüs képzésén veszek részt, egyetemi végzettségem szerint digitális grafikus/képanimátor vagyok, még egyet visszalépve az időben pedig egy OKJ-s keramikusi papírt is bezsebeltem a Kisképző jóvoltából. A művészettörténet is nagyjából a középiskolai évek legelején fogott meg és végül terelt fokozatosan át a "másik oldalra", tehát a gyakorlati művésztől az elméleti, vizsgálódó műkedvelő felé, így azt mondhatom, hogy a hivatásos művészettörténészek nagy részével ellentétben én nem bölcsészeti, hanem képzőművészeti előképzettséggel rendelkezem, ami a szemléletmódomat és a háttértudásom is alapvetően meghatározza. Hogy ez előny-e, avagy hátrány, az majd idővel elválik... ;)

A végére pedig egy kis önreklám a másik blogomnak, ami 1 éves svédországi kalandjaimat meséli el. Erről nem is írnék bővebben, akit esetleg érdekel a téma, itt találja meg a blogot:
http://edinsweden.blogspot.com/