Feldolgozás alatt - Grafikák a Csernus-hagyatékból / James Ensor - Válogatás a KBC Bank Művészeti Gyűjteményéből

A címek és alcímek hosszú sora két kiállítás egy napon és egy helyen való megnyitására utal, ami a KOGART Házban került megrendezésre tegnap este. Akik ismernek valamennyire, tudják, hogy a KOGART Galéria festménybecsüs képzésére járok éppen, így a csoport meghívása evidens volt, mi pedig egész szép számban meg is jelentünk az eseményen. Részemről azért sem volt kérdéses a dolog, mert Csernus Tibor az utóbbi években egyik kedvenc hazai művészemmé nőtte ki magát, aki ugyan 1964-től haláláig Párizsban alkotott, de ettől természetes ő még nekünk magyar (és gondolom a franciáknak is). A másik most nyíló időszakos kiállítás pedig a belga expresszionista, James Ensor karakteres művészetét mutatja be, s magán a megnyitón részt vett a műgyűjtői tevékenységet is folytató belga KBC bank vezérigazgatója, illetve a belga nagykövet is.

Kezdeném először a Csernus Tibor hagyatékot feldolgozó kiállítással, aminek a különlegessége abban áll, hogy valóban egy feldolgozás alatt álló életműből lett összeállítva a KOGART Házban most látható kollekció. Vagyis a tevékenység ma is tart és a bő 4 éve elhunyt festőművész 900 művének, többek között olajfestményeinek, pasztell-és akvarell vázlatainak restaurálása, katalogizálása és elrendezése még ma is folyik. Így a kiállítás elsősorban az újonnan megkerült vázlatokra koncentrált, amit eddig a nagyérdemű nem láthatott. Számomra ez is adott egy plusz izgalmat, hogy úgymond fiókokból összegyűjtögetett munkákat lehetett látni a festőtől. Ez azonban meg is nehezíti a helyzetem, mert illusztrációként csak kevés példát tudok majd felhozni, a képek pedig vázlat mivoltuk miatt cím nélkül állnak. Itt most szinte kivétel nélkül a realisztikus, vagy ahogy még címkézni szokták: ál-akadémista és neobarokk stílusú munkáit lehet látni, tehát a korábbi, expresszívebb képei (amikkel megszerettem annak idején a munkásságát), itt most nem kaptak helyet. És amik felkerültek a falakra azok is túlnyomórészt vázlatok, félkész munkák, de ahogy azt ifjú művésztanonc éveim alatt megtanultam, egy rajznak vagy festménynek mindig a maga módján teljesnek kell lennie, bármelyik fázisban is hagyjuk abba a munkát. Azt hiszem ez az alapvetés Csernus pasztell és akvarell vázlatain kitűnően megvalósult.

A túlnyomórészt meztelen női testek gyakran egy-egy páratlanul élénk színfolt közé elhelyezve mindent elmondtak az emberi testről, anélkül, hogy megkívántak volna további finomítgatást, vagy minden részlet aprólékos kidolgozását.
A képek mellett időnként feltűnő magyarázatokból megtudhatjuk, hogy hogyan is történik egy életmű feldolgozása és miképpen történik Csernus Tibor esetében a restaurálás. A művész műtermében talált pasztellrajzok jelenthettek némi kihívást, ugyanis a művész nem fixálta le a képeket, így a finom, porszerű anyag elkenődött az egymás hátára dobált papírhalmok közt. A restaurálás alatt természetesen megtörtént az utólagos fixálás, a lapok paszpartut és keretet is kaptak, az eddig elkészült munkák pedig mehettek is a kiállításra.

Az egylégterű kiállítóterem egyik végében diavetítést is lehetett látni, ami pedig a festő munkamódszereibe engedett betekintést. Mint sok más huszadik századi realizmusra tökervő művész, ő is nagy számban dolgozott saját maga által készített fényképek, diák és újságok képes illusztrációi alapján. A kiállításon egyébként kettő (ha jól emlékszem a mennyiségre) nagyobb olajfestménye is ki lett állítva. Érdemes megnézni hát ezt a kiállítást, ismét egy olyan anyag ez, amit a nagyfokú valósághűség miatt nem nehéz befogadni és adalékként megtudhatunk valamit a restaurátorok és művészettörténészek háttérmunkájáról is.


James Ensor munkáit bemutató másik kiállítás pedig egy különálló szekció, nem kapcsolódik tematikájában Csernus Tiborhoz. Ám mivel egy fontos nemzetközi művészről van szó, érdemes egy emelettel feljebb is menni, ahol a belga modern festő néhány festménye, de túlnyomórészt rajzai és nyomatai lettek kiállítva. Azért írtam ilyen sejtelmesen, hogy James Ensor egy modern festő volt, mert igazán nem lehet beskatulyázni, de a szakma őt is azok közé sorolja, akik nagy hatással voltak a XX. századi modern irányzatok életre hívásában, elsősorban az expresszionizmusra. Festői világa teljesen egyedi volt, maszkok, csontvázak és allegorikus alakok alkották a magvát, ami a művész részéről egyfajta lenyomatai voltak a szorongásának és túlnyomórészt magányban eltöltött, hosszú életének.

James Ensor: Pierrot és csontváz

Sokféle hatást lehet felfedezni a képeket látva, a groteszk, karikatúra szerű alakok hömpölygő tömege akár Hieronymus Bosch-t is eszünkbe juttathatja, de a kortárs Van Gogh is megtette hatását a belga művészre. A modern emberre oly nagyon jellemző szorongás mindkettőjükből előhívta azt a képi-és téma világot, amivel ma azonosítjuk őket. James Ensor esetében ez sokkal inkább a társadalom gúnyolásáról szólt olyan elévülhetetlen szimbólumokkal, mint amilyen a hét főbűn, a betegségek vagy a köztünk járkáló Halál.

James Ensor: A halál uralkodik a hét főbűn felett

Talán itt lehetett volna egy picivel több festmény, mert a nyomatok nagyon apróak, így aki a "méret a lényeg" elv alapján járja a kiállításokat, talán hiányolni fog itt valamit. Azért ez így is nagyszerű lehetőség az expresszív irányzatok kedvelőinek, mert James Esnort sem látni itt minden nap...

Hősök, királyok, szentek

A Magyar Nemzeti Galéria új kiállításának úgy gondolom nem várt (negatív?) reklámot hozott a jelenlegi politikai atmoszféra és a néhány napja a kiállítás előtt gyülekező tüntetők tábora. Mielőtt ezen a ponton bármiféle irányba való fordulást várna tőlem a kedves Olvasó, már az elején megjegyezném, hogy a kiállítás ominózus részlege, amelyben kortárs művészek próbáltak reflektálni a magyar történelem eseményeire, nos ezt a kiállítást időhiány miatt nem tudtam már megnézni, így szerencsémre legyen mondva, de feldolgozandó élmények híján mentesülök az ítélkezés terhe alól. A továbbiakban sem foglalkoznék a kiállítást illetően aktuálpolitikával, mint ahogy azt más vonatkozásban sem teszem, így máris áttérnék magára a "nem kortárs" részlegre, ahol ellenben sok népszerű munkával lehet találkozni, egy helyen összeszedve.

Azért írom, hogy egy helyen, mert külön-külön azt hiszem sokunknak volt szerencséje már az Egri nőkhöz Székely Bertalantól vagy Madarász Viktor, esetleg Benczúr Gyula ismert képeihez, de Borsos József Nemzetőrével is sokadjára futhatott össze a pesti múzeumokat járó műkedvelő. Ha máshol nem, szinte minden valamire való általános-és középiskolai könyvben felbukkannak ezek a festmények, mint illusztrációk. Éppen ezért a kiállítás legfontosabb célközönségének én inkább a kisiskolásokat jelölném meg, akik most kezdenek a történelemben elmélyülni és mindehhez egy könnyen emészthető, látványos képtáron át szeretnének közelebb kerülni. Nekünk, felnőtteknek egyéni ízlés alapján mérve lehet skálázni, hogy a romantikus, történelmi festészet mennyire áll közel a szívünkhöz, hogy ki miért nézi meg ezt a kiállítást. Ezen a ponton kikerülhetetlenül személyeskedésbe kell, hogy fulladjak, mivel ez a típusú festészet valójában kevésbé áll hozzám közel (családi program keretében látogattam el a kiállításra). De mint a művészet általános pártolója, mélyen fejet hajtok romantikus festőink előtt is. Kedvenc még így is akad, nevezetesen Madarász Viktor, akit a stílus legeredetibb képviselőjének tartok. Szerencsére bőven van tőle itt kép, méghozzá a legismertebb munkái, így ennek kifejezetten örültem, hogy volt szerencsém élőben is látni a legjobbjait.

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása

De nem mélyülnék még el ennyire a részletekben, hiszen magának a kiállításnak a felépítéséről még nem ejtettem szót. Az egyes termek képanyagát igyekeztek történelmi koronként elrendezni: török idők, reformkor, vagy épp a Hunyadiak. A festmények mellett a témához köthető szobrokkal, leginkább mellszobrokkal is lehet találkozni (például Izsó Miklós vagy Ferenczy István műveivel). Az egyes termek falán pedig a témához leginkább illő Himnusz és Szózat részletek olvashatóak. Egy kisebb teremben kapott helyet a Himnusz kéziratának másolata, eredeti, Mária Terézia kora béli dokumentumok, a Szózathoz készült kották és a több száz éves Magyarország térképek. Egyedül az volt zavaró az elrendezésben, ahogy a termek kissé talán követhetetlenül voltak elszórva, én legalábbis némi felesleges bolyongásra kényszerültem, de nem kizárt, hogy ez pusztán személyes észrevétel. Hibaként viszont mindenképpen felróható, hogy Vastagh György Széchenyi Istvánt ábrázoló festménye mellől teljes egészében hiányzott a névtábla (vagy ha mégis volt, arra mi nem bukkantunk rá...).

Vastagh György: Széchenyi István

Mindenképpen érdemes a termeket járva elgondolkodni azon, hogy a festmények milyen kor szülöttei is, ugyanis elsősorban ezen keresztül kapunk képet a még régebbi múlt eseményeiről és így arról a jelenről is, amiben a képek készültek. Ez a jelenség mindig is megfigyelhető volt a művészetben és később még a film feltalálásával sem tűnt el teljesen. Hogy egy közismert példát mondjak, A tizedes meg a többiek című 1965-ös magyar film bár a második világháború végnapjait próbálta komédiába csomagolva bemutatni, mégis nekem többet mesélt 1965-ről, a forradalom utáni kemény évekről és az élénk szovjet propagandáról.

A kis kitérő után vissza is kanyarodnék a kiállítás képeihez. Hogy miért is vagyunk kénytelenek 100-150 éves képekből megtudni a régmúlt nagy eseményeit? Ennek több oka is van, az egyik, hogy a török pusztítás és uralom miatt nyugathoz képest kevesebb kiindulási pontot adó festményünk maradt fenn a XVII. századból és az azt megelőző korokból. De ennél sokkal fontosabb tényező volt maga a XIX. századi Magyarország helyzete. Számos történelmi esemény hatott akkoriban a magyarságra, aminek fényében (vagy épp árnyékában) fontos lett feleleveníti a múlt dicsőségeit vagy tragédiáit és történelmünk nagy alakjait. A skála igen szélessé vált, a dicsőbb múltat csöndben sirató hangulattól kezdve a Milleniumra készülő hazafias büszkeségig. Itt pedig elváltak az utak, hogy ki miképpen tudta saját vízióit a múlttal vegyítve vászonra vinni. Míg Benczúr Gyula és Székely Bertalan gyakorta élt teátrális tömegjelenetekkel, addig Madarász Viktor festményei sokkal nyugodtabbak és életkép-szerűbbek lettek, kevesebb alakkal. És pont ez az, ami miatt felé húz a szívem, mert az a fajta letisztultság, ami a képeit jellemzi, nálam többet tud a témákhoz hozzáadni, mint a túlfokozott drámaiság.

Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben

Székely Bertalan: Egri nők

A végén megemlíteném a kiállítás egyik nagy attrakcióját, a hatalmas méretű Honfoglalás című pannót Munkácsy Mihálytól. Nem csak a téma, a kép mérete és egyik legnagyobb festőnk neve adta meg a kellő reklámot, hanem az a tény is, hogy ez a festmény már nagyon rég volt kiállítva a nagyközönség előtt, ideje nagy részében az Országházban állt - ahova eredetileg is szánták.

Munkácsy Mihály: Honfoglalás (részlet)

Hiába az ujjongás, a kép mégis könnyen ellentmondások és kérdések célpontja lehet. Tudván, hogy Munkácsy nem igen festett magyar történelmi képeket, ezért én úgy éreztem, ezen a késői munkáján nem is tudott ehhez a témához igazán többet hozzáadni. Amint az ember elolvassa a képhez tartozó leírást és rájön, hogy számos, Munkácsy korából származó ismert személy van elrejtve a kép jobb oldalán, automatikusan ezeket kezdi el keresni (még maga Munkácsy is feltűnik a festményen). Árpád alakja és a kép egész bal oldala valahogy el is vész a nagy keresgélés közepette és emellett szinte el is törpül az a tény, hogy a festmény a szlávok behódolását igyekszik bemutatni (ami akkor is, ma is negatív visszhangok gerjesztője volt a szlávok részéről). Így nem győzött meg a kép arról, hogy Munkácsy fő műveként tekintsek a Honfoglalásra, a szintén monumentális Krisztus-trilógia véleményem szerint továbbra is felülmúlja a Honfoglalást.