Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész kiállítása

A minap a Forrás Galériában jártam, ahol egy kicsi, de annál érdekesebb kiállítást lestem meg. Orosz István művészetével első ízben az animációin keresztül találkoztam, amik rendkívül precíz, grafikus rajzosságuknak köszönhetően ugyanolyan izgalmasan tudták körüljárni a művész által oly nagyon kedvelt optikai, szembecsapós játékok világát, mint állóképei. A vizuális megtévesztésekkel való játszadozás azt hiszem sosem válik unalmassá és ehhez még műértőnek sem kell lenni, hogy egy-egy ilyen képen elmerengjünk. Ahhoz azonban, hogy ezeket a lehetetlen tereket és formákat hitelesen lehessen megjeleníteni a művész részéről, nem hátrány egy sebészi pontossággal dolgozó grafikus kéz és mély geometriai, illetve optikai ismeretek birtoklása, mindemellett kell ide a képzelőerő is, hogy az ember fejében masszívan rögzült képeket és térszervezési szabályokat ki lehessen mozdítani a sarkaiból, ezzel egyfajta új valóságot téve a néző elé.

Ezek a képek tehát gondolkodásra késztetnek mind a művész, mind a néző részéről. Az ember alapvető, tudatalatti képessége, hogy még egy kenyérdarabban is képes meglátni egy emberi arcot, a szaggatott vonallal jelzett irányokat pedig gond nélkül ki tudjuk egészíteni egy elképzelt, folytonos vonallá. Egy kiforgatott építészeti elem láttán is beindul bennünk valami mélyen gyökerező automatika és megpróbáljuk összeilleszteni a látott furcsaságokat. Példának okán itt van máris ez a kép, a kiállítás egyik kiemelt darabja (nagyobb felbontásban itt):

Sarokház az Andrássy út és a Népköztársaság útja keresztezésében

Máris két furcsasággal kezd megküzdeni az agyunk, miután rájön, hogy a a képen mégsem egészen egy egyszerű sarokház képe látható, mint ahogy azt a cím olyan profán mód elbeszéli, konkrét utcaneveket is megadva. Egyfelől felmerül a kérdés, hogy ez most egy belső, vagy külső tér sarka és hogy lentről, avagy fentről nézünk-e? Választ nem igen érdemes keresni, hiszen akárhányszor futtatjuk végig becsapott szemeink, ez a tér ugyanolyan kifordított marad, ám megeshet, hogy az ember az egyik eshetőséghez érzi majd magát közelebb, mint ahogy a pohár is lehet félig üres, vagy félig teli. Hosszabb nézelődés után pedig már egészen szédítően hat az, hogy nem tudjuk térben elhelyezni a látottakat, tekintetünk szüntelenül cikázni kezd a végletek közt és valahol az átmeneti részeknél próbálja kitalálni, hogy hol is "romlott el" az épület. Ami számomra bámulatos az összes ilyen jellegű műnél, hogy bár az irányok teljesen ki vannak facsarva, tehát a valóságban nem létezhetnének, mégis geometriai szempontokból megállnak a lábukon. Élesen elváló kapcsolódási pont tulajdonképpen nincs is, a finom átmenet, ami a két véglet közt húzódik, tökéletesen odaillik, nem árulkodik arról, hogy a vonalak már egészen más térmélységet akarnak megjeleníteni.

Ez a játékosság halad végig az egész kiállításon, javarészt építészeti elemeken keresztül variálva a problematikát. Mivel Orosz István számtalan más témát is kivesézett a művein keresztül, így a kis belvárosi galéria megpróbált csak az építészeti elemekkel kapcsolatos képeinek krémjét bemutatni. A fentebb bemutatott sarokházon kívül elsősorban egymásba fonódó furcsa falakat lehetett itt szemügyre venni, köztük egy-egy fadeszkákból kirakott geometrikus alakzattal.

A Fal V.

Egy másik, méltán ámulatbaejtő trükköt is felvonultat a kiállítás, méghozzá az anamorfózist:

A sugaras irányban eltorzított kép hengeres tökürben való "előhívása" szintén kedvelt, régi játék és megalkotása nagyon hasonlatos ahhoz, amit magam is kipróbáltam Kisképzős éveim alatt és leghíresebb példája Hans Holbein: Követek c. képén látható. Az alul, középre rakott furcsa, nyújtott valami oldalról szemlélve ugyanis így néz ki. Mindkét kép létrehozásának módja az, hogy az eredeti, arányos rajzot első lépésben benégyzethálózzuk. Majd ezt vesszük alapul az új, eltorzított képhez is, legyen az akár vízszintesen elnyújtott vagy köralakú, a lényeg, hogy az eredeti rajzunk négyzetrácsaiban látható kisebb egységeket másoljuk át az új, torzított párjukba, annak arányait és viszonyrendszerét véve alapul. Talán nehéz is ezt szóban elmagyarázni, de a kiállításon látható egyik képes magyarázat könnyen letisztáz majd mindent, tessék megnézni és akkor kiderül a titok! ;)

A galéria emeletén már csak néhány kép várt, ott leginkább az a bizonyos szaggatott vonallal kapcsolatos jelenség nézhető meg, amire a bejegyzés elején utaltam. Egyszerű vonalak helyett azonban oszlopcsarnokok közt elvesző, folytonossági hiányokkal küzdő rinocéroszok várnak minket. Igen, érdekes párosítás, de a játékot így is remekül bemutatja az itt-ott eltűnő, majd különféle térmélységekben előbukkanó állat teste. Végül pedig egy kicsiny, geometriai és optikai bravúrozás szempontjából szinte már-már ártatlan képecske néz szembe velünk, egy egyszerű csiga, alatta az aranymetszés szabályait néhány vonallal megjelenítő rajz.

Akit érdekel ez a fajta művészet, tudom ajánlani még a holland M. C. Escher munkáit is, a képkeresőbe beütve további "vizuális játszótereket" dob ki az automata. Orosz Istvánnal kapcsolatban pedig melegen ajánlom az animációinak megtekintését is, talán egyik leghíresebb ezek közül az 1989-es Vigyázat, lépcső!