Koleszár Kata kiállítása

A legutóbbi vernisszázs, amin felbukkantam, Koleszár Kata 4. éves Képzős festőszakos kiállítása volt a Fészek Művészklubban. Számomra azért is volt jelentős ez az esemény, mert Kata személyében egy volt Kisképzős osztálytársamat is tisztelhetem. Akkor ő még ötvös volt, én pedig keramikus. Mint az utólag kiderült, őt mindig is a festészet vonzotta és végül rátalált saját művészetére, most pedig már kicsiny, de számára minden bizonnyal sok előkészültetet és munkát igénylő kiállítását nyithatta meg. Néhányan eljöttünk az osztálytársak közül is, ez külön élmény volt a számomra, hiszen évek óta nem láttam őket és a kiállítás apropóján, ha még csak rövid időre is, de elbeszélgethettünk kicsit.

No de át is térnék Katára és a képeire! A kis kerek teremben 5 festmény kapott helyet, közepes- illetve nagyobb méretűek. Egy belső térben álló magányos kádat leszámítva (ami még korábbi munkája) a képek személyes ihletésűek, Kata gyerekkorát idézik fel, a panelben eltöltött éveket, vagy éppen a nagymamát. Ahogy az a megnyitó szövegében elhangzott, Kata eleinte építészeti elemek, főleg lépcsők ábrázolásán dolgozott, a térben lévő emberek ekkor még nem kaptak különösebb hangsúlyt a művészetében. Majd fokozatosan kerültek az előtérbe, ezzel az egészen addig taglalt építészeti problematikákat szószerint háttérbe - a kép hátterébe - helyezte. A kiállításon látható képeken többféle viszonylatban jelenik meg a kapcsolat az ember és az épület közt, van, ahol a panelházaknak csak az egyszerű sziluettje dereng fel a háttérben és van, ahol a kép szerves része az épület, s mintha maga a nagymama próbálná építgetni. Tehát a nagymama, aki 3 képen is felbukkan, a kulcsfigura szerepét tölti be, ám hagy maga után némi rejtélyt is, hiszen arca és kezei homályba borulnak, leginkább virág mintás otthonkája az, ami sejteti, hogy kihez van dolga a szemlélőnek. Az arc vagy a végtagok elmosása, nélkülözése minden művésznél, aki él velük, mindig más és más jelentéssel bír, Kata esetében ez az emlékezésre, a gyerekkorból megragadt emlékképek "állagára" utal, amikor gyakran konkrét arcokat már nem tudunk felidézni, inkább szeretteink karizmáját, kezének érdes tapintását vagy hangját. Az egyre nehézkesebb emlékezésben pedig befolyásoló tényező lehet egy-egy megmaradt fénykép is.

Bennem megfogalmazódott a kérdés, hogy miként törtek fel belőle ezek az emlékek olyan erővel, hogy művészetét is komolyan elkezdték befolyásolni a témaválasztás terén, ám a megnyitó alatt valahogy elfelejtettem szavakba önteni a kérdésem. Így itt már csak magamból indulhatok ki, mert jómagam is zsenge korom ellenére igencsak szeretek nosztalgiázni és Katával közös elem a panelházban eltöltött gyerekkor, ami ezek szerint éppolyan meghatározó és karakteres élmény lehet a gyökereinket keresve, mint egy falun eltöltött gyerekkor vagy a sötét, gangos bérházakban leélt évek. Én nem láttam nyomát negatív ellenérzéseknek vagy komorságnak Kata képein a panelházakat illetően, ami szintén egyezik az én általam megélt panelévekkel, noha hányan és hányan gondolják élhetetlennek a szocialista betonkockákat! Nekünk ezek mégis a gondtalan(?) gyermekkor színterei voltak.
Én a részemről kíváncsi vagyok, hogy Kata továbbviszi-e a fiatalkorával és panelekkel kapcsolatos élményeit, engem személy szerint nagyon érdekelne. Gyerekkori emlékekből építkezni olyan, mint megfogni valami folyton változót, mert emlékeink idővel egyre jobban megfakulnak vagy torzulnak és hacsak nem támaszkodunk fotók és videók segítségére, természetes emlékképeink mindig egy kicsit máshog, vagy más fényben fogják feltüntetni ugyanazokat a mozzanatokat.

Végül pedig kiemelném az én kedvencemet, a házak közt "matató" nagymamát, aki mögött egy elképesztően szemet vonzó türkiz háttér világít. Tetszik ez a szín és az, hogy ilyen közvetlen az ember és az épület viszonya, ám mégsem a megszokott módon (pl. enteriőr), hanem teljesen kifordítva. Fantáziám tovább engedve azt is meg mertem kockáztatni, hogy a nagymama, aki olyan, mintha egy babaházzal játszana, talán maga lenne egyben a gyerekkori Kata? :) No persze ezt már lehet, hogy csak az asszociációk és a csapongó fantáziám láttatták velem...

Én drukkolok Katának, hogy még sok ilyen kiállításon vehessünk részt! Csak így tovább!