Édentől keletre - Fotórealizmus: Valóságváltozatok

Noha az elmúlt hetekben kissé hallgatásba burkolóztam, azért egyáltalán nem telt tétlenül ez az időszak sem művészeti szempontból. Nem írtam róla bejegyzést, mert nem tartozott a kiállítás témakörébe, de december 18-án voltam a Virág Judit Galéria téli aukcióján, ami számomra izgalmas szakmai gyakorlat volt. Egy nappal karácsony előtt pedig anya társaságában ellátogattam a Ludwig Múzeumba, mert ott többek közt egy könnyen befogadható műfajból, a fotórealizmusból válogattak össze egy időszakos kiállítást, még szeptemberben. Így aztán nem mondhatom el, hogy elsők közt láttam ezt a kiállítást, de ami késik...

A koncepció az amerikai és a kelet-európai fotórealista festők képeinek ütköztetése, jobban mondva az a világ, ami az orruk előtt hevert és azt fényképeket meghazudtoló valósághűséggel tették a nézők elé. Amint arra az elején már utalgattam, a nagy tömegek megnyerését tekintve a fotó-és hiperrealizmus mindig egy ász a lapok közt, amit még számtalan absztraktabb világokba elmerülő művész is kijátszott már idő közben, vagy épp manapság halad ebbe az irányba. Gondoljunk például a néhány éve elhunyt Csernus Tiborra, akinek munkássága egy expresszívebb világból indulva lyukadt ki a realisztikus ábrázolás különféle válfajainál és azt hiszem manapság inkább erről ismerik fel a műkedvelők. A művészek részéről a realizmus újra felfedezése egyfajta heves ellenállás volt az addig uralkodó absztrakt és konceptuális művészetekkel szemben, ami még ma is érzékelteti hatását és én bármerre járok, azt látom uralkodónak, hogy a Malevics-féle Fehér alapon fehér négyzet, vagy Barnett Newman képei után mintha a festészet már nem akarna újból ennyire elvont lenni, hiszen ezeknél a képeknél aligha lehetne jobban elfordulni attól a szándéktól, hogy a mű és a néző között közvetlen és bensőséges kapcsolat alakuljon ki.

De hogy miért is volt a realizmus sokáig száműzve? Valahol ott kezdődtek a fejlemények, amikor megjelent a fényképezőgép és többé nem volt szükség arra, hogy a festő drágábban és hosszabb idő alatt végezze el ugyanazt a munkát, amit egy fényképész. Így történhetett meg, hogy a XIX. század végétől fokozatosan kanyarodtak le a művészek a realizmus ösvényéről, teljesen új célokra használva fel egy képet, míg végül talán az 1950-es és '60-as években ért el a művészet egyfajta katartikus állapotot elvontság terén, hogy aztán a '60-as és '70-es évek fordulóján megint feltámadjon a valóság másolása iránti vágy, ezúttal új köntösben, hiper-és fotórealizmus néven. Amint az a név is sejteti, a valóságon itt elsősorban a fényképhűséget kell érteni. A fénykép valóságossága pedig attól különbözik a fotózás előtti korok realizmusától, hogy megjelenik egy sajátos szemléletmód, a fényképekre jellemző éles, fókuszált pontok és az azon kívüli homályos terek, illetve a megkomponáltság oldódása, amolyan "hopp, elkattintottam egy képet" beállításokkal. S míg sokáig csak segédeszközök voltak a fényképek egy-egy festmény elkészítésénél, a fotórealizmus művészei, kezükben ecsettel, teljes mértékben ráfeküdtek arra, amit kiadott magából hű fotóaparátjuk.

De át is térnék a kiállításra magára, noha a képeket ütköztetni próbáló elgondolás, azaz a nyugat kontra kelet ebben az esetben nem arról szól, hogy a két nagy csoport művészeit fő irányvonalak alapján el lehetne különíteni egymástól. Hiszen egy fotó az fotó itt is, meg Amerikában is. A különbségeket elsősorban a témákban kell keresni, hiszen egy jó kis szovjet típusú lepukkant piac, vagy a tévében felolvasó pártember van az egyik oldalon, míg a másikon árukkal teli kirakatok üvegeiben megcsillanó hajónyi autók, kóla, hamburger és még számtalan más dolog, amit tipikusan nyugatinak tartunk. De a dolog azért mégsem ennyire leegyszerűsített, érdemes a valóságon való hüledezésen kívül megpróbálni csokorba szedni egy-egy művész képi világát és kedvelt témáit, s máris rájövünk, hogy a fotórealizmuson belül is vannak egyéni utak és lehetőségek és hogy miben is rejlettek a két félteke közti különbségek a valóság festésén keresztül. Talán ilyen téren az amerikaiak könnyebben elkülöníthetők az olyan nagy neveken és választott témáikon át, mint a portréfestő Chuck Close, vagy Richard Estes, a kirakatok és azok tükröződéseinek lelkes megfestője, akiket a stílus leghíresebb képviselőiként tarják számon. Keleti végről számomra kevés ismerős név akadt a magyarokon kívül, róluk még "feltöltés alatt" áll a tudásom. De képeiket nézve mind ráismerhetünk a vöröscsillagos évekre, a hazaiak közül pedig nem is lehetett volna jobban megragadni a tányércentrikus világnézetben élő magyarságot, mint a csirkeragut evő nő hatalmas képén Nyári Istvántól (sajnos nem találtam kellően jó replikát a neten, az Origón van fenn egy ilyen).
De nem csak a közép-kelet európai emberről lehetett elmondani, hogy valamilyen szempontból szegényes volt akkortájt (is). A fogyasztói társadalom okozta hiányokat viszont az amerikai végről lehet jól megfigyelni, a "mindent dobj el két évente" szemlélettel az út szélén rozsdásodó batár kocsikkal, no meg a rideg, kiüresedett terekkel, ahol már az egymástól elidegenült embereket sem nagyon látni, árván hagyva olyan kirakatokat, amire egy lengyel vagy magyar őrjöngve vetette volna rá magát 40 éve...

A kiállításon voltak a szoros értelemben vett fotórealizmustól kissé eltávolodó munkák is, amiket a rendezők maguk is kicsit elbújtattak, tudván, hogy a fő falakra mindig valami ámulatba ejtőt kell tenni, amihez szinte hangosan felkiáltva szalad oda az ember, hogy "Nem nem és nem, ez tuti, hogy egy fotó!!"
Ilyenek voltak egyik kedvencem, Chuck Close képei, a hatalmasra nagyított portrék, ahol még azt is meg lehetett figyelni, hogy a kamera pontosan melyik részére is élesített az arcoknak és mik maradtak a fényképezőgép természetéből fakadóan homályosak.

Chuck Close: Nat, 1971

A másik, általam is régóta ismert nemzetközi művész a szintén amerikai Richard Estes volt, a "kirakatos" ember. Ő azon felül, hogy kiválasztott magának egy amúgy sem éppen egyszerű témát, a kirakatokat, mindehhez hozzáadta azt a nehezítést, amit a hatalmas üvegfelületekben visszatükröződve láthatunk. Megesett, hogy egy ilyen üvegfelületre ránézve magam is jó ideig semmi mást nem láttam, csak a háttérben húzódó város képét, majd lassan kirajzolódott előttem az üveg mögött pár szék, asztal és végül egy hamburger menüsor is a falon.

Richard Estes: Hamburgeres New York-ban

A harmadik, akit kiemelnék az amerikaiak közül, az Don Eddy, aki pedig elsősorban autókat festett, azon belül is úgy hiszem különösen kedvelhette a Bogárhátúakat, mint témát. Egyik ilyen képe került a kiállítást hirdető plakátokra is.

Don Eddy: cím nélkül, 1971

Kelet felé fordulva pedig kezdeném máris egy magyarral, az általam is nagyon kedvelt és már korábban emlegetett Csernus Tiborral. A piacos képén a zseniálisan megfestett kék kabátra hívnám fel a figyelmet az előtérben, amit szinte már külön életre kel a plasztikus redőivel és az anyagot remekül leíró tónusaival.

Csernus Tibor: Piac, 1973

A szlovén France Berko Berčičtől ezt a remek kordivatot megjelenítő akrilfestményét mutatnám be, ami mellett nem lehetett elmenni mosolygás nélkül, még nekem sem, pedig nem éltem akkor, amikor a rombuszos pulóver és a fejnyi napszemüvegek első virágkorukat élték...

France Berko Berčič: Római emlék, 1974

A cseh Theodor Pištěk képéhez pedig azt hiszem nem tudok mi egyebet hozzáfűzni. Szépen csillog a króm...

Theodor Pištěk: Szenvedély 2, 1978

A január 14-ig nyitva tartó kiállítást tulajdonképpen mindenkinek tudom ajánlani, mert megkockáztatom, hogy a realizmust mindenki szereti, vagy szerette élete bizonyos szakaszaiban. A hitetlenkedők, akik pedig azt hiszik, hogy Picasso óta már csak pont-pont-vesszőcske létezik az egyetemes művészettörténetben, azokat pedig diadalmas érzésekkel tölthetik el a kiállításon látottak és minden bizonnyal még egy "ezt nevezem én tudásnak!" jellegű kommentárt is elengednek majd néhány kép előtt megállva. ;)